A KAPCSOLATOK NÉGY TÍPUSA

A FÜGGETLEN KAPCSOLAT

A független kapcsolat önmagában ellentétet hordoz, hiszen a „kapcsolat”természetéből adódóan, két ember közötti házassági kötelékre, vagy valamilyen szövetségre utal, a „függetlenség” pedig azt jelenti, hogy az embert senki nem befolyásolhatja, egyedül cselekszik. Ebből könnyen belátható, hogy a független kapcsolat egyáltalán nem nevezhető kapcsolatnak.

A jó kapcsolat egyik alappillére, az együtt töltött minőségi idő. Ha mindkét fél érdeklődési köre különbözik, és egyik sem érdeklődik a másik iránt, rövid időn belül, a kapcsolat leépül.

Ebben a kapcsolat típusban, két teljesen különálló emberről van szó. A kapcsolatban mindkét fél nagy mértékben elidegenedett a másiktól. Egyedül és meg nem értettnek érezhetik magukat a társuk támogatása nélkül, és talán felteszik maguknak a kérdést, hogy miért is vannak olyan kapcsolatban, amely ilyen keveset ad nekik.

Az ilyen kapcsolatban a kommunikáció nem szól másról, mint felszínes napi szükségletekről, hiányzik belőle a meghittség, és bár a kölcsönös tisztelet fennállhat, a kapcsolat annyira kétoldalú, hogy meghatározhatnánk akként is, hogy két vadidegen osztozik egy szálláson. Ők nem együtt élnek, csak együtt laknak.

Ez a fajta kapcsolat ritkán tartós, egyszerűen azért, mert a természetünktől adódóan vágyunk a meghittségre, és ha ez az igényünk nem teljesül, és a túlélésre nem szükséges a másikkal maradnunk, akkor vagy az egyik, vagy mindkét fél idővel továbblép majd.

Kinek van igaza?

Ha nekem igazam van, te biztosan tévedsz.

„Bárcsak megváltozna…”Annyit változott, amióta összejöttünk…”

Hányszor mondunk ilyeneket a partnerünkről? Úgy tűnik, sokan osztunk egy sarkalatos alapelvet, amely nagyjából így hangzik „Ha a társam képes lenne változtatni a viselkedésén, az életem egyszerű lenne, addig azonban egy olyan kapcsolatban kell tengődnöm, ahol nem vagyok boldog, és amellyel nem tudok mit kezdeni”.

Most,hogy sikerült nagy ügyesen a saját boldogságunk felelőségét eltévelyedett párunkra hárítani, nyugodtan hátradőlhetünk, és leshetjük a csodát. Ha pedig nem jön ( mert csak kivételes esetekben fog, de inkább soha), úgy érezhetjük, jó okunk van rá, hogy csendes neheztelésben éljük le az életünket.

Minden kapcsolatnak számos nézőpontja van, és minden érintett sokféleképpen tudja elmondani a saját „igazát”. Gond, csak akkor van, ha mindkét fél azt hiszi, hogy neki van igaza. Ez a kapcsolatmodel, a legrosszabb esetben, kudarcra van ítélve, de a legjobb esetben is csak a „megjárja”kategóriában lesz sorolható.

Ha nekem és neked is igazad kell hogy legyen, akkor elkerülhetetlen az ellentét, mivel megpróbállak majd lehengerelni az igazságommal. Miért fáj ennyire a másik mássága?

Egyszerűen azért, mert mélyen legbelül attól rettegünk, hogy ők talán jobban csinálják, mint mi. Ezért, ha valaki nem olyan, mint mi, az elhatárolódással jár, ez pedig félelmet szül, ami gyakran a konfliktusainkon keresztül fejeződik ki.

Ha egy különböző hitrendszerrel vagy életmóddal találkozik, egónk, az „eltérést” minket fenyegető lehetőségként fogja fel, és önvédelemből dühvel, félelemmel reagál. Az egészet az okozza, hogy az egésszel szemben az elkülönült létben hiszünk. Minél különbözőnek érezzük magunkat, annál elkülönültebbeknek és elszigeteltebbnek tekintjük saját magunkat. A különbözőség, úgy jelenik meg elménkben, hogy jobbnak vagy rosszabbnak érezzük magunkat másoknál. Ez pedig arogáns viselkedést eredményez, vagy ami még gyakoribb, az alkalmatlanság érzésével jár- itt tart bennünket a legszívesebben az egónk. Miért? Mert amennyire alkalmatlannak érezzük magunkat, pontosan olyan mértékben adjuk át az irányítást az egónknak. Minél messzebb kerülsz az integrált léttől, annál szétszórtabbnak érzed magad.

Amíg a gondolkodásunkat a „mi és ők”,”én és te” határozza meg, fájdalmat és szenvedést okozunk magunknak és másoknak. Ez a sok erőfeszítés a magunk igazolására, vagy arra, hogy a dolgok jól menjenek, azzal jár, hogy kevésbé tudjuk majd örömünket lelni a pillanatban.

HOL VAGY NAGY SZERELEM?

„Az ember sem nem angyal sem nem állat, s a legnagyobb baj az, hogy aki angyal akar lenni, állattá lesz”

                                                                         Blaise Pascal (1632-1662) 

Egy étteremben meglátod Őt! Érzed, hogy valami ismeretlen érzés lesz úrrá rajtad, mintha 1000 éve ismernéd, mintha kötne egy régi fogadalom”majd a következő életünkben”.

A tekintetetek csak egy pillanatra találkozik, amíg bemutatnak benneteket egymásnak! Ez fáj neked! Vele szeretnél lenni, őt szeretnéd hallgatni, érezni. De még nem jött el a ti időtök.

Majd közel egy év múlva, valahol máshol, teljesen váratlanul ismét találkoztok. Ő buzgón be szeretne mutatkozni, te elejét veszed – viccesen „látásból már tegeződünk”- és közben fáj, hogy mennyire nem emlékszik rád!

Egy közös barát-rokon, asztalánál ültök. Istenem, vannak véletlenek? Beszélgettek, megkönnyebbülsz, hogy nem csak neked érdekes ő. Lehet, hogy a szimpátia kölcsönös? A vonzalom, amely magával ragad, azt súgja: „Nem volt olyan rossz ötlet, átjönni a baráthoz!” Csevegés közben kiderülnek közös érdeklődési pontok, majd nevetséges féltékenység lesz úrrá rajtad, amikor a volt barátnőjéről kezd mesélni.

Lassan elköszöntök. Ismét napokig kitölti a gondolataidat. De a sors nagy rendező, pár hónappal később jelölöd egy közösségi oldalon, és ő abban a pillanatban visszajelöl. De most zöld a lámpa részedről is! Megbeszéltek egy találkát, majd egy másikat is, hogy lássátok, hová vezethet a kapcsolatotok. Persze rengeteg egyéb hal úszkál még a tengerben, de azok úgysem jók semmire, ha egyszer nem érdekelnek!

És a találkozások izgalma – a játékok, az érintések, a bizsergés, a borral álcázott bizonytalanság, a véget nem érő telefonbeszélgetések, táncolás zene nélkül, hajnali telefonhívások, és ezer hasonló bolondság, régi szeretők, szülők, kollégák intrikái, sms-ek, a kapcsolat elújságolása barátoknak, az izgalom, hogy mit szól hozzá a család + a nagyszerű rokonság, majd véleményük semmibevétele, az első szeretkezés,….és innen indulnak el néhányan egy elkötelezett kapcsolat felé.

Egyszer azonban minden szépnek vége szakad! Tarthat hetekig, hónapokig, vagy akár évekig is, de a kapcsolatokon előbb vagy utóbb, mindig megjelennek az „elhasználódás” jelei.

Repedések keletkeznek a bizalom páncélján. Megszakad a kommunikáció, a zárkózott hallgatások és a dühös kitörések egyre gyakoribbá válnak. Igazoltnak tűnő vádaskodások ütik fel a fejüket. Megjelenik a féltékenység, valamint a másikkal szemben képtelen elvárások. A szex a békülés elengedhetetlen manipulációs eszközévé válik, vagy egyszerűen megszűnik.

És amikor rövid időre minden rendben, a felek a keserű sérelmek mögé húzódnak. A szerető és kedves szavak helyét átveszik a durva sértegetések.

Mi történt a kapcsolattal, amitől minden, ami eddig jó volt benne, elmúlik, és ami miatt olyan rövid időn belül egyszerre annyira rossznak tűnik szinte minden? Hogyan válhat az az ember, akit valaha szerettünk, a legellenszenvesebb alakká az életünkben?

Hol lehet a segítség, hol lehet a megoldás?

Áttörést nyújthat a Transzgenerációs Epigenetikai  Kineziológia, valamint a Hellinger féle családállítás.

Pályafutásom során, ritkán találkoztam olyan kapcsolattal, ahol két ember azért volt együtt, mert mély és őszinte vágy élt bennük, hogy segítsék társuk spirituális fejlődését, és mert valóban inspirálja és felemeli őket a másik jelenléte.

Hányan állíthatjuk vajon őszintén, hogy a mi kapcsolatunk ebben a kategóriában sorolható?

PÁRKAPCSOLAT

Az élet és a kapcsolatok ritkán könnyűek.  Vannak talán pillanatok, amikor igazi élvezetben és örömben lehet részünk, de minden sarkon újabb nehézségben botlunk. Lehetünk gazdagok vagy szegények, szépek vagy kevésbé vonzók, erősek vagy gyengék, az élet hatalmas iskola, ahol gyakran egyedül az élményeinken keresztül levont tanulságoknak köszönhetően léphetünk a tudatosság magasabb fokozataira. Ha arra számítunk, hogy az élet és a kapcsolataink könnyűek lesznek, akkor elkerülhetetlen csalódás vár ránk.

Ha elfogadjuk, hogy az élet nem mindig olyan amilyennek szeretnénk, de ettől még tökéletes, akkor sokkal jobban el tudjuk majd fogadni a kihívásokat, amelyeket ajánl.

Ami szerintünk rendben van, az lehet, hogy nem is így van. Ha ragaszkodunk ehhez az elképzelésünkhöz, az csak nehézséget és fájdalmat okoz.

Nézzünk egy példát: János elhagyta Évát. Két gyerekük van. János, a nő felfogása szerint, hibázott. A férfinak bűntudata van, amiért elment, de annyira kibírhatatlan volt már számára ez a kapcsolat, hogy már fizikai tünetei lettek. Mindent megpróbáltak, nem lett jobb a helyzet. Igaza volt a férfinak, vagy sem? És mi van akkor, ha senkinek sincs igaza? Mi van akkor, ha pusztán energia táncot jártak, amint a lelkük próbálta egyensúlyban hozni őket?

Minél inkább haragszik Éva azért mert János helytelenül cselekedett, annál jobban fog neki fájni, annál továbbtart a haragja, és annál tovább fog szenvedni emiatt.

Kedves olvasó, a kapcsolatod azért van, hogy megmérettess. A segítségével dolgozhatsz a problémáidon és megtanulhatod szeretni magad, és ezzel párhuzamosan szeretni a másikat is. Ha elutasítod az itt megtanulandó leckét, ha arra számítasz, hogy érettségizhetsz, mielőtt elvégzed az első osztályt, csalódás vár rád! Ha azonban elfogadod a kihívást, és megérted, hogy minden csúcsot újabb völgy követ, és elhiszed, hogy a könnyebb út egyáltalán nem könnyíti meg a személyes fejlődésedet, akkor mélyen legbelül bátorságra lelhetsz, és elkezdhetsz foglalkozni a problémáiddal, ahelyett, hogy kerülnéd őket, vagy egyre lejjebb csúsznál amiatt, hogy csak ujjal mutogatsz, és a másikat hibáztatod.

Nem lesz könnyű. Ha az lenne, mindenki áldott harmonikus kapcsolatban élne, de ez sajnos csak keveseknek adatik meg. Fogadd el, hogy tanulni jöttél ide. A fejlődés, nem nyápicoknak való.

Egy idézet Gandhitól: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!”

Ahogy Pál mondja a Korinthusbeliekhez írt első levelében: „Mert most tükör által homályosan látunk…”Más szóval, a nézőpontunkat beszínezik vagy megrontják az élettapasztalataink. Minél tisztábbá válunk, annál tisztább lesz a nézőpontunk is. Ebből is láthatjuk, hogy a világ visszatükröződik felénk, és ezt a tükröt aztán a saját élményeink homályosítják el, színezik meg! Ne feledd, amint megváltozol, a világ is megváltozik körülötted!

Nem számít, hogy kritikus szülőként, zsarnokként, vagy lázadóként azonosítod magad. Úgy vélem, hogy végső soron minden archetípust megélünk. Ha „kevesebbnek” érezd magad, mert rosszabbnak, vagy jobbnak ítélsz valakit, az csak arra jó, hogy ne fejlődhess boldogabb emberré. Fogadd el szeretettel azt a személyt, aki vagy, és minden eseményt és minden embert, aki elvezetett oda, ahol tartasz. Most elengedheted mindazt, ami nem szolgálja a javadat.

Semmivel sem jobb, ha zsarnok vagy, és semmivel sem rosszabb, ha gyerek, mint amennyire a szél helyesen teszi, ha fúj. Ez a gondolkodás a dualitásban tart. Fogadd el a saját árnyékos oldalaidat, és ez által, a többiek is könnyebben el tudnak majd fogadni.

Tapasztalatból mondom, hogy minden egyes emberre, aki velem szemben ül, és szeretné elengedni egy régi rossz kapcsolatához kötődő élményeit, jut egy másik fél, aki valahol máshol ül, szintén azért, hogy elengedje az élményeit. Az az igazság, hogy ha az egyik fél szenved egy kapcsolatban, akkor az általában a másiknak is rossz.

Szeretni csak a tökéletlent lehet!

A tökéletes nem vonzza az embert. Az önmagában nyugszik, messze a normál élettől. Szeretni csak a tökéletlent lehet. Csak a tökéletlen ösztönöz növekedésre, a tökéletes nem.

Együttlét….

A férfi választ egy nőt, mert érzi, hogy férfiként, hiányzik belőle a nő. És a nő válasz egy férfit, mert érzi, hogy nőként hiányzik belőle a férfi. Mindketten érzik a hiányát annak, ami a másikban megvan, és mindketten meg tudják adni azt, amire a másiknak szüksége van. Ahhoz tehát, hogy egy kapcsolat sikeres legyen, az kell, hogy a férfi - férfi legyen és férfi maradjon, a nő pedig nő legyen és nő maradjon.

Kötődés…

Ha tehát a férfi elfogadja a nőt nőként és a nő a férfit férfiként, akkor teljesedik be a szerelmük.

A szerelem beteljesedésének hatása, igen mély a lélekben. Ezáltal a férfi és a nő feloldhatatlanul egymáshoz kötődnek. Ezután már nem szabadok, akkor sem, ha úgy akarják.

Leírok szemléltetésül egy példát:

Miért olyan fájdalmas, ha egy pár szakít?

Miért kerül sor szakításnál heves nézeteltérésekre?

És miért érezzük a kudarc és a bűnösség fájdalmas érzéseit, ha szakítunk?

Mindez abból fakad, hogy két ember között kialakult egy kötődés.

Amikor egy férfi és egy nő, akik a beteljesült szerelmük révén egymáshoz kötődtek, szakítanak, majd keresnek és találnak egy új partnert, akkor hamarosan azt tapasztalják, hogy a második társsal nem ugyan olyan a kötődés, mint az elsővel, mert az első kötődés továbbra is hat. Ezért a második partnerrel való szakításkor, a fájdalom és a bűntudat érzése már kisebb, mint az elsőnél, majd a harmadiknál még kisebb, a negyedik után, már szinte nem is fáj.

Ha a terápiák során, valaki azt mondja, hogy állandó partnert keres, megkérdezem tőle:  Hány komoly kapcsolata volt már?

A válasz:”Sok, 5-6-7!”

Akkor sajnos elfelejtheti, hogy valaha képes legyen tartós kapcsolatra!

Megkérdezik: Van kiút? Igen, felelem, ha tiszteli és szeretettel elfogad mindent, amit az előző kapcsolatokból kapott és tanult, gyűjtse magában és építse be a következő kapcsolatában, akkor lehet esélye.

Az, hogy vannak korábbi kapcsolatok, nem jelenti azt, hogy a későbbiek nem lehetnek sikeresek. De csak azzal a feltétellel sikerülnek, ha a korábbi kapcsolatot, tisztelik és méltányolják.

„Megmarad irántad a szeretetem!”-ez egy szép mondat, ezzel az előző partner, megkapja a tiszteletet, és általában megbékél.

Ha ez mégsem történik meg, akkor különös összefonódások alakulhatnak ki, hiszen akkor a korábbi partnert az új kapcsolatban egy gyerek fogja képviselni anélkül, hogy annak a gyerek, vagy bárki más tudatában lenne.

VALAMI HIÁNYZIK

Amikor egy férfi és egy nő találkozik, a férfi egyszerre rádöbben, hogy valami hiányzik neki, és a nő is tudja már, hogy neki szintén hiányzik valami. Végtére is, mi a férfi nő nélkül, és mi a nő férfi nélkül?

A férfit a nő teszi férfivá, a nőt a férfi nővé. Amikor kapcsolatra lépnek, mindketten megkapják azt, ami hiányzott. A férfi a nőt, a nő a férfit. Annak az elismerése, hogy a másik, a férfinak a nő, a nőnek a férfi hiányzik, alázatot jelent. Ez nem könnyű. A saját korlátait fogadja el ilyenkor mindenki.

Egyesek szeretnék megúszni ezt a szembesülést, például úgy hogy a férfi a nőiességet, a nő pedig a férfiasságot kísérli meg önmagában fejleszteni, mert így a férfinak már nincs szüksége nőre, a nőnek pedig férfira. Így egymás nélkül is meglehetnek.

A párkapcsolat azonban akkor sikeres, ha mindketten beismerik, hogy hiányzik a másik, hogy szükségük van a másikra a tökélesedésük érdekében. Akkor lesznek teljesek és egészek, ha kölcsönösen megajándékozzák egymást azzal, ami a másiknak hiányzik.

A basso continuo

A kapcsolat hasonlatos egy barokk versenyműhöz. A magasban gyönyörű dallamok sokasága csendül fel, alattuk, pedig a basso continuo hallatszik, ami vezeti és összefogja a melódiákat, támaszt ad neki, illetve jelentőséggel és tartalommal ruházza fel őket.

A párkapcsolatban a basso continuo így hangzik:” elfogadlak téged, elfogadlak téged, elfogadlak téged!” ELFOGADLAK TÉGED,  ÉS ODAADOM MAGAM SZERETETTEL!

Kommunikációs szokások

Közbeszólás

Szeretsz közbevágni, amikor másvalaki beszél? Észrevetted már magadon, hogy befejezed a másik történetét, mert úgy gondolod, hogy jobban tudod, vagy jobban el tudod mesélni?

A közbevágás, egyáltalán nem egy harmonikus törésre utal, sőt azt jelzi, hogy valamilyen ellenséges érzelmet táplálunk a személy iránt, akivel ezt megtesszük. Olyan, mint amikor egy bakkecske felöklel, mert azt szeretné, hogy eltakarodj az útjából. Ez igaz a közbeszólóra is.

Közbe akar vágni, és mellékvágányra akar tolni téged, aki a beszélgetést irányítod.

Nem egyszerűen, arról van itt szó, hogy ő szeretne központba kerülni, hanem megpróbálja kontrolálni a mondanivalódat, gyakran azért mert zokon veszi, hogy nem tarthat az irányítása alatt

 A félbeszakítással, bizonyos módon leértékeli a beszélőt. Gyakran saját párja teszi ezt az emberrel félelmében, hogy az olyan dolgot mondhat, ami neki nem tetszik. Ez az irányítás egy módja, és azt jelzi, hogy a közbeszóló, nem tiszteli partnerét és nem is bízik benne. Az üzenet: ha nem nekem megfelelő módon mondod, akkor elintézem, hogy inkább ne mondj semmit.

A közbevágó rendszerint bizonytalan és a világban, vagy a párjával szemben betöltendő domináns szerepéért küzd. Az ilyen viselkedés azt jelzi, hogy az illető semmibe veszi a többiek határait.

Az egészséges határok, gyermekkorban alakulnak ki, a biztonság és bizalom eredményeképpen.

Ezzel a háttérrel tudjuk azt mondani, hogy: „ne, kérlek, ezt hagyd abba”, „köszönöm, nem kérek, ettem eleget”, vagy „ez a kapcsolat, fájó véget szeretnék vetni neki”. Csak egészséges határokkal tudjuk másokét is tiszteletbe tartani. Ha nem tudjuk meghúzni saját határainkat, másokra van szükségünk ahhoz, hogy biztonságban érezhessük magunkat, mert folyamatosan be szeretnénk tölteni a bennünk tátongó űrt.

Mások beszélgetésében belefolyva szinte megesszük őket, ezáltal elégítve ki teljességigényünket.

Ez az igény, a nem elég szoros anyai kötődés, születési trauma, komoly gyermekkori betegség, fizikai bántalmazás, elhanyagoltság, táplálási problémák következménye lehet.

A közbeszóló pedig szeretné felhívni a többiek figyelmét a sebeire.

ADJ HELYET A SZERELEMNEK!

Képzeld el, hogy van benned illetve az életedben egy hely annak az embernek, akit elképzeltél magad mellett. Akár igazi térként, például a lakásod egyik szobájában is elképzelheted azt a helyet.

Létezik jelenleg egy ilyen hely az életedben?

Lépj be ebben a terembe, és nézz körül: Fájdalmas emlékeket találsz benne? Még mindig lakik benne valaki, aki már régen nincs melletted? Készen állsz arra, hogy egy új lakó mindent megváltoztasson benne? Úgy rendezhetné be, ahogyan ő akarja?

Biztos vagy benne hogy szabad?

Ha nem, jobban teszed, ha kiüríted magadban azt a teret. Ha találkozni akarsz valakivel, vagy azt szeretnéd, hogy párod jól érezze magát veled, térre van szüksége hogy melletted és veled is „létezhessen”. Tudatosan kell kitakarítanod azt a teret. Az kevés, ha csak vágysz rá, mert az olyan mintha csak kapni akarnál, de adni nem. Vendég, csak akkor látogathat meg, és érezheti jól magát veled, ha valóban van egy üres tér az életedben. Lehet, hogy az akire vágysz, sokáig szeretne maradni.

DÖNTS:

Ha meghoztad a döntést, kifelé is sugározni fogod ezt az érzést, hogy szabaddá váltál az új partner számára. A döntés, hogy megváltoztatod az életedet, hogy találkozol egy olyan emberrel, aki megosztja veled mindenét. Ha készen állsz arra, hogy megtörténjen mindaz, ami egy igazi szerelemben megtörténhet, tárd ki kapuidat az ég felé. Ha olyannak akarod megőrizni az életedet amilyen eddig volt, kevesebb teret engedsz az újnak, és a jövőben is a múltat folytatod.

A MÚLT ÁRNYAI

Emlékek

Dénes, egy ötvenhárom éves üzletember, két éve egyedül él, amióta elvált szeretett feleségétől. Reggelente megköti a nyakkendőjét, majd betűzi azt a nyakkendőtűt, amelyet még a feleségétől kapott házasságuk első napján. Ahányszor csak megérintette a tűt, felidézte magában a szerelmet, amelyet kezdetben és még akkor is érzett.  Pár perc múlva, a valóságban találta magát, és tudatosítania kellett, hogy ez már csak a múlt. Nagy űrt érzett az életében. A fájdalom olyan óriási volt, hogy képtelen volt új kapcsolatokat kezdeményezni.

Barátai tanácsára, eljött egy terápiás ülésre. Sokat beszélgettünk, majd azt tanácsoltam neki, nézzen rá a tűre, és írja le olyan részletesen, amennyire csak tudja: a színét, a formáját, a kidolgozását, a súlyát.

Dénes ebben a pillanatban három dolgot is felismert:

-a tű csak egy darab fém, és nem a felesége iránt érzett szerelem szimbóluma.

-nem a szerelem jele, ha „tiszteletben tartunk” régi szimbólumokat vagy emlékeket, főleg ha azok fájdalmat okoznak.

-nem helytelen, ha valaki a volt felesége iránt érzett szerelem ellenére is megismerkedik más nőkkel, és megnyílik előttük. Ezzel nem csalja meg és árulja el szerelmét, épp ellenkezőleg: ha megnyílunk saját életünk beteljesedése és öröme előtt, az csak a saját magunk iránt érzett szeretet jele.

Miután Dénes felismerte ezt, képes volt mellőzni magányának szimbólumát, anélkül hogy fájdalmat érzett volna. Az ezt követő hetekben sorra eladta vagy elajándékozta közös lakásuk számos tárgyát. Elmondása szerint, minél több dologtól szabadult meg, annál szabadabbnak érezte magát.  Hatalmas lelkesedés lett úrrá rajta, ahányszor csak eltávolított olyan tárgyat, amely közös múltjukra emlékeztette. Végül másik lakásba költözött, amit új bútorokkal rendezett be. Pár hónappal később, hosszú idő óta először megismerkedett egy nővel is.

AZ NEM A SZERETET JELE, HA FÁJDALMAT OKOZUNK MAGUNKNAK. A SZERETET JELE AZ, HA MINDENT MEGTESZÜNK AZÉRT, HOGY NE FÁJJON.