Jól öltözött, szimpatikus, megnyerő fiatalember ül velem szemben, és a következőket vázolja:

„Meg vagyok bénulva, elmúltam harmincöt éves, sikeres vagyok a pályámon, de újabban képtelen vagyok dönteni. Életem legnagyobb munkájában vagyok, és nem tudok koncentrálni rá. Sokan függnek tőlem. Mintha megkövültem volna. Egész életemben a maximalizmusra törekedtem…. tudod, első tanuló voltam, meg minden. Mindig mindent magamtól csináltam, de most úgy érzem lebénultam.”

Megkértem, hogy meséljen az elmúlt hetek történéseiről.

Elmondta, hogy az apját nemrég vitték be az intenzív osztályra, súlyos májkárosodás miatt. Ebből már sejtettem valamit, és rákérdeztem alkoholista-e az apja. Egy pillanatnyi habozás után elmondta, hogy a szülei mindketten alkoholisták. Béla, úgy nőtt fel, hogy az otthoni felfordulás elöl a tanulásban temetkezett, és szuper eminens diák lett belőle.

„Mindenki szuperkölyöknek tartott…a nagyszüleim a tanáraim, még a szüleim is amikor józanok voltak. Én voltam a tökéletes gyerek, a tökéletes tanuló, később a tökéletes tudós, majd a tökéletes férj, apa. Annyira elegem van már ebből, hogy állandóan tökéletes vagyok.”

Gyerekkorában Béla azzal érdemelte ki az elismerést, hogy erején felüli terheket vállalt magára, és korát meghaladó érettséggel kezelte őket. Mivel a szülei nem kezelték értékes lényként, alapvető önbecsülése nem alakulhatott ki, és arra kényszerült, hogy értékeit teljesítményekkel bizonyítsa.

Önértékelése nem önbizalomból fakadt, hanem dicséretektől, díjaktól és osztályzatoktól függött.

Hajszoltsága egyfajta kompenzációt is szolgált.
Szuperteljesítményével Béla tudattalanul szülei alkalmatlanságát is igyekezett ellensúlyozni.
Elmondtam Bélának, hogy apja betegsége nyilván rengeteg elintézetlen problémát hozott felszínre, és bár tudom, hogy szenved, mindez kitűnő alkalom arra, hogy elkezdjen foglalkozni néhány valóban döntő kérdéssel.

Arra kértem, gondolkodjon el azon, hogy a család kis hőseként a maga módján próbált megbirkózni szörnyű gyermekkorával. Ez a szerep jelentette a biztonságot és a rendet az életében. Sajnos azt nem tanulta meg, hogyan legyen elnéző saját magával. Ennyi év után pedig, a legtöbb maximalistára jellemző módon, egyszerűen megbénult attól, hogy élete minden területén a tökéletességet hajszolta.

Bélával egy hosszú közös „utazás”kezdődött el, ahol feltárjuk gyermekkori traumáit.
http://ANGI-KINEZ.BLOG.HU