Egy lépésre a sikertől!

„Sportot űzött abból, hogy aláz, sosem ütött meg, de azok a szavak éppen úgy fájtak.”

Egyes szülők azzal az elvárással vannak gyermekük felé, hogy az legyen tökéletes. Amennyiben a gyerek nem teljesíti ezt az elvárást, verbális támadásnak van kitéve a szülő részéről. A verbálisan bántó szülők közül sokan maguk is sikeres emberek, azonban a munkahelyi stresszt nemritkán otthon vezetik le.

A maximalista szülők úgy gondolják, hogy ha sikerül tökéletesre faragniuk gyereküket, akkor tökéletes lesz a család. A gyerekre hárítják a terheket, és ezzel elkerülik a szembesülést azzal a ténnyel, hogy ő maguk képtelenek biztosítani a stabilitást az adott családban. A gyerek kudarcot vall, és a család bűnbakjává válik. Megint csak ő viseli a felelősséget.

A gyerekeknek szükségük van arra, hogy hibázzanak, és felfedezzék, hogy attól még nem dől össze a világ. Így tesznek szert önbizalomra, hogy új dolgokat próbáljanak ki az életben. A maximalista szülők elérhetetlen célokat, lehetetlen elvárásokat és állandóan változó szabályokat kényszerítenek a gyerekükre. Azt várják el, hogy a gyermekük olyan érettséggel reagáljon, amivel élettapasztalat híján nem rendelkezhet. A gyerekek nem miniatűr felnőttek, ám a szülők elvárják tőlük, hogy úgy viselkedjenek, mintha azok lennének.

Fiatal férfi segítségért fordult hozzám, munkahelyi gondjai miatt keresett meg. Feltűnően félénk és szégyellős, látszott, hogy bizonytalan önmagában, ennek ellenére rendszeresen vitába keveredett főnökével.

Ahogy a munkájáról beszélgettünk, világossá vált számomra, hogy az autoritásával vannak problémái. Majd kértem, hogy meséljen a szüleiről:

„ Kilenc éves voltam, amikor az anyám újra férjhez ment. A mostohám sosem bírt engem, állandóan parancsolgatott nekem. Állandóan zaklatott, főleg a szobám miatt. Minden nap szemlét tartott, mint valami katonatiszt. Mindig mindennek tökéletesnek kellett lennie, semmiben sem lehetett hiba. Ha valami nem volt a helyén elkezdett üvölteni, hogy milyen undorító disznó vagyok, kibaszott kis seggfejnek, undorító fattyúnak nevezett. Sportot űzött abból, hogy aláz, sosem ütött meg, de azok a szavak éppen úgy fájtak."

Olyan érzésem volt, hogy kliensemben van valami, ami heves érzéseket váltott ki mostohaapjából. Ez nemsokára ki is derült. Bár félénk, szerény visszahúzódó fiú volt, korához képest alacsony.

„Gyerekkorában a mostohaapám volt a legkisebb srác az iskolában, mindenki őt piszkálta, de mire elvette anyámat, már kisportolta magát, elég műnek nézett ki, valahogy sosem illet hozzá ez a külső.”

Kliensem mostohaapjában valahol mélyen még ott élt egy rémült kisfiú. És mivel kliensemben annyi hasonló vonás volt, ő jelképezte a férfi fájdalmas gyerekkorát. Mivel mostohaapja sosem fogadta el magát, mint gyerek, azonnal dühöt váltott ki benne a fiú, aki saját magára emlékeztette. Később nevelt fián gyakorolta a hatalmat, amitől megfosztva érezte magát.

Kliensem tizenhat éves volt, amikor anyja elvált a második férjétől, ám a fiú lelke addigra komoly sérüléseket szenvedett. Felnőttként sorra meghátrált a kihívások előtt. A munkahelyén sorra konfliktusba keveredett főnökével, ezzel újra éleztette gyermekkorát.

Kliensem életének már rég nem volt része a mostohaapja, mégis még mindig a szorításában tartotta, mivel a megalázó üzenetek sorra visszacsengtek a fülében, aki ennek köszönhetően a maximalizmus, a halogatás és a bénultság ördögi körében került.

Bár nagyon szerette az új munkáját, félt attól, hogy nem fog megfelelni, mert sosem készült el a feladatokkal határidőre. A mostohaapja azt a kényszert ültette belé, hogy tökéletes legyen. A kudarctól való félelem állandóan arra késztette, hogy elhalassza a feladatok teljesítését: halogatás. Ám minél inkább halogatta a dolgokat, annál inkább a fejére nőttek, míg lavinaszerűen növő félelme végül meggátolta abban, hogy bármit is végig csináljon: bénultság.

A maximalista szülők felnőtt gyermekei többnyire két út valamelyikét járják. Vagy kíméletlenül hajszolják magukat, hogy elnyerjék szüleik szeretetét, vagy olyan mértékben fellázadnak, hogy félelem alakul ki bennük a SIKERREL szemben. Nem tudják élvezni a siker örömét, mert meggyőződésük, hogy jobban is csinálhatták volna. A legkisebb hiba is pánikérzést vált ki belőlük.

http://ANGI-KINEZ.BLOG.HU

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.