Kire haragszol valójában?

A mai terápiás ülések az egyik pszichológia könyvben szerepelt illusztrációs sorozatot juttatták eszembe, amely szemléletesen ábrázolta, hogyan vezetik le az emberek érzéseiket – főként a haragot.

Az első képen egy férfi volt, akit éppen lehord a főnöke. A férfi számára nyilvánvalóan veszélyes lett volna visszakiabálni, így a második képen láthattuk, ahogy hazaérve a feleségén tölti ki a haragját. A harmadik kép az asszonyt mutatta, amint a gyerekekkel kiabál. A gyerekek belerúgtak a kutyába, a kutya pedig megharapta a macskát.

A képsorban az volt a nagyszerű, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére, meglepően pontosan ábrázolta, miként visszük át indulatainkat a kiváltó személyről egy könnyebb célpontra.

Kedves olvasó, amikor kitöltöd valakin dühöd, kérlek, gondolkozz el rajta, hogy kire haragszol valójában?

„ Az apám vert, de csak azért, hogy embert faragjon belőlem”, - hangzik el a jóképű fiatalember szájából, aki velem szemben ül. Majd folytatja: „Nem értem mi köze ennek ahhoz, hogy sorban mennek tönkre a kapcsolataim?”

Miklós (nevezzük így), harminchat éves programozó akkor keresett fel, amikor kétévi kapcsolat után barátnője elhagyta. Miklós mindenáron vissza akarta őt kapni, de a barátnője kijelentette, hogy ez még csak szóba sem jöhet, amíg a férfi nem fordul segítségért féktelen dührohamai miatt. A nőt megrémítették a férfi váratlan kitörései, és belefáradt szüntelen kritikáiba.

Miklós tisztában volt saját hirtelen természetével, és hogy kiállhatatlan tud lenni, mégis sokkolta, amikor barátnője otthagyta.
Arra kértem Miklóst, meséljen magáról. Miközben beszélt, néhány célzott kérdést tettem fel. Amikor a szüleiről kérdeztem, elmosolyodott, és ragyogó képet festett róluk, főleg az apukájáról:
„Ha ő nem lett volna, ma nem lenne felsőfokú végzettségem, ő a legjobb apa, mindenki szereti”.

Megkérdeztem, hogy most milyen a kapcsolata az apjával. Nevetett, és így szólt:
„Minden rendben volt, amíg el nem mondtam neki, hogy érdekel a gasztronómia, ez érvágás volt számára. Majd állandóan arról papolt, hogy nem ezért küldött egyetemre, és ha otthagyom a jelenlegi munkám, akkor kitagad.”

Megkérdeztem, mindig ilyen zsarnok volt-e az apja.
„ Nem mondanám, úgy értem sokat ordibált, meg néha elfenekelt, ahogy más gyereket is szokta. De zsarnoknak nem nevezném.”

Ahogy azt mondta „elfenekelt”, hangja összecsuklott. Kiderült, hogy az apja szíjjal „fenekelte el”, hetente többször. A veréshez nem sok kellett, elég volt egy dacos szó, vagy egy el nem végzett házimunka már „főbenjáró” bűnnek számított. Az apja azzal sem törődött különösebben, hogy hol üti a gyerekét.
Miklós emlékezett, hogy a hátát, a lábát, a karját, a kezét, és a fenekét verte.

Megkérdeztem tőle, milyen mértékben bántalmazta testileg az apja.
„Nem véreztem, vagy ilyesmi – válaszolta, úgy értem mindig elég jól megúsztam”.
De féltél tőle? – kérdeztem
Halálosan! – jött a válasz.

Miklós, el tudnád képzelni, hogy a gyerekeid ugyan így érezzenek irántad?
Mélyen maga elé nézett, sokáig kerülte a tekintetem, láttam rajta, hogy kínosan érzi magát, majd folytattam:
A barátnőd gyógypedagógus. Ha egy kisgyerek testén ugyan olyan nyomokat látna, mint amilyenek rajtad voltak egy-egy elfenekelés után, köteles lenne jelenten a hatóságoknak?

A felismeréstől elsírta magát, majd suttogva mondta: „rettenetes nyomást érzek a gyomromban”.

Nem tudott tovább védekezni. A fájdalmas érzés ellenére most első ízben feltárta indulatosságának legfőbb, sokáig rejtegetett forrását. Gyermekkora óta fortyogó vulkánt hordozott magában apja miatt, és ha a nyomás elviselhetetlenné vált, az első útjában eső emberre – többnyire a barátnőjére – ontotta dühét. Tudtam mi a teendőnk: felismerni és meggyógyítani a benne élő sérült kisfiút.

A terápia után elmentem edzeni, és azon kaptam magam, hogy sokat gondolok Miklósra. Láttam magam előtt, ahogy ráébred, hogy milyenek voltak hozzá a szülei. Arra gondoltam, hogy hány ezer férfi és nő van a világon, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miért nincs rendben az életük. Hogy mennyire befolyásolja és meghatározza a mindennapjainkat a gyermekkori viselkedésminták, amelyeket az érzelmileg romboló hatású szülők kényszerítenek ránk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.