Kinek van igaza?

Ha nekem igazam van, te biztosan tévedsz.

„Bárcsak megváltozna…”Annyit változott, amióta összejöttünk…”

Hányszor mondunk ilyeneket a partnerünkről? Úgy tűnik, sokan osztunk egy sarkalatos alapelvet, amely nagyjából így hangzik „Ha a társam képes lenne változtatni a viselkedésén, az életem egyszerű lenne, addig azonban egy olyan kapcsolatban kell tengődnöm, ahol nem vagyok boldog, és amellyel nem tudok mit kezdeni”.

Most,hogy sikerült nagy ügyesen a saját boldogságunk felelőségét eltévelyedett párunkra hárítani, nyugodtan hátradőlhetünk, és leshetjük a csodát. Ha pedig nem jön ( mert csak kivételes esetekben fog, de inkább soha), úgy érezhetjük, jó okunk van rá, hogy csendes neheztelésben éljük le az életünket.

Minden kapcsolatnak számos nézőpontja van, és minden érintett sokféleképpen tudja elmondani a saját „igazát”. Gond, csak akkor van, ha mindkét fél azt hiszi, hogy neki van igaza. Ez a kapcsolatmodel, a legrosszabb esetben, kudarcra van ítélve, de a legjobb esetben is csak a „megjárja”kategóriában lesz sorolható.

Ha nekem és neked is igazad kell hogy legyen, akkor elkerülhetetlen az ellentét, mivel megpróbállak majd lehengerelni az igazságommal. Miért fáj ennyire a másik mássága?

Egyszerűen azért, mert mélyen legbelül attól rettegünk, hogy ők talán jobban csinálják, mint mi. Ezért, ha valaki nem olyan, mint mi, az elhatárolódással jár, ez pedig félelmet szül, ami gyakran a konfliktusainkon keresztül fejeződik ki.

Ha egy különböző hitrendszerrel vagy életmóddal találkozik, egónk, az „eltérést” minket fenyegető lehetőségként fogja fel, és önvédelemből dühvel, félelemmel reagál. Az egészet az okozza, hogy az egésszel szemben az elkülönült létben hiszünk. Minél különbözőnek érezzük magunkat, annál elkülönültebbeknek és elszigeteltebbnek tekintjük saját magunkat. A különbözőség, úgy jelenik meg elménkben, hogy jobbnak vagy rosszabbnak érezzük magunkat másoknál. Ez pedig arogáns viselkedést eredményez, vagy ami még gyakoribb, az alkalmatlanság érzésével jár- itt tart bennünket a legszívesebben az egónk. Miért? Mert amennyire alkalmatlannak érezzük magunkat, pontosan olyan mértékben adjuk át az irányítást az egónknak. Minél messzebb kerülsz az integrált léttől, annál szétszórtabbnak érzed magad.

Amíg a gondolkodásunkat a „mi és ők”,”én és te” határozza meg, fájdalmat és szenvedést okozunk magunknak és másoknak. Ez a sok erőfeszítés a magunk igazolására, vagy arra, hogy a dolgok jól menjenek, azzal jár, hogy kevésbé tudjuk majd örömünket lelni a pillanatban.

HOL VAGY NAGY SZERELEM?

„Az ember sem nem angyal sem nem állat, s a legnagyobb baj az, hogy aki angyal akar lenni, állattá lesz”

                                                                         Blaise Pascal (1632-1662) 

Egy étteremben meglátod Őt! Érzed, hogy valami ismeretlen érzés lesz úrrá rajtad, mintha 1000 éve ismernéd, mintha kötne egy régi fogadalom”majd a következő életünkben”.

A tekintetetek csak egy pillanatra találkozik, amíg bemutatnak benneteket egymásnak! Ez fáj neked! Vele szeretnél lenni, őt szeretnéd hallgatni, érezni. De még nem jött el a ti időtök.

Majd közel egy év múlva, valahol máshol, teljesen váratlanul ismét találkoztok. Ő buzgón be szeretne mutatkozni, te elejét veszed – viccesen „látásból már tegeződünk”- és közben fáj, hogy mennyire nem emlékszik rád!

Egy közös barát-rokon, asztalánál ültök. Istenem, vannak véletlenek? Beszélgettek, megkönnyebbülsz, hogy nem csak neked érdekes ő. Lehet, hogy a szimpátia kölcsönös? A vonzalom, amely magával ragad, azt súgja: „Nem volt olyan rossz ötlet, átjönni a baráthoz!” Csevegés közben kiderülnek közös érdeklődési pontok, majd nevetséges féltékenység lesz úrrá rajtad, amikor a volt barátnőjéről kezd mesélni.

Lassan elköszöntök. Ismét napokig kitölti a gondolataidat. De a sors nagy rendező, pár hónappal később jelölöd egy közösségi oldalon, és ő abban a pillanatban visszajelöl. De most zöld a lámpa részedről is! Megbeszéltek egy találkát, majd egy másikat is, hogy lássátok, hová vezethet a kapcsolatotok. Persze rengeteg egyéb hal úszkál még a tengerben, de azok úgysem jók semmire, ha egyszer nem érdekelnek!

És a találkozások izgalma – a játékok, az érintések, a bizsergés, a borral álcázott bizonytalanság, a véget nem érő telefonbeszélgetések, táncolás zene nélkül, hajnali telefonhívások, és ezer hasonló bolondság, régi szeretők, szülők, kollégák intrikái, sms-ek, a kapcsolat elújságolása barátoknak, az izgalom, hogy mit szól hozzá a család + a nagyszerű rokonság, majd véleményük semmibevétele, az első szeretkezés,….és innen indulnak el néhányan egy elkötelezett kapcsolat felé.

Egyszer azonban minden szépnek vége szakad! Tarthat hetekig, hónapokig, vagy akár évekig is, de a kapcsolatokon előbb vagy utóbb, mindig megjelennek az „elhasználódás” jelei.

Repedések keletkeznek a bizalom páncélján. Megszakad a kommunikáció, a zárkózott hallgatások és a dühös kitörések egyre gyakoribbá válnak. Igazoltnak tűnő vádaskodások ütik fel a fejüket. Megjelenik a féltékenység, valamint a másikkal szemben képtelen elvárások. A szex a békülés elengedhetetlen manipulációs eszközévé válik, vagy egyszerűen megszűnik.

És amikor rövid időre minden rendben, a felek a keserű sérelmek mögé húzódnak. A szerető és kedves szavak helyét átveszik a durva sértegetések.

Mi történt a kapcsolattal, amitől minden, ami eddig jó volt benne, elmúlik, és ami miatt olyan rövid időn belül egyszerre annyira rossznak tűnik szinte minden? Hogyan válhat az az ember, akit valaha szerettünk, a legellenszenvesebb alakká az életünkben?

Hol lehet a segítség, hol lehet a megoldás?

Áttörést nyújthat a Transzgenerációs Epigenetikai  Kineziológia, valamint a Hellinger féle családállítás.

Pályafutásom során, ritkán találkoztam olyan kapcsolattal, ahol két ember azért volt együtt, mert mély és őszinte vágy élt bennük, hogy segítsék társuk spirituális fejlődését, és mert valóban inspirálja és felemeli őket a másik jelenléte.

Hányan állíthatjuk vajon őszintén, hogy a mi kapcsolatunk ebben a kategóriában sorolható?