Ne akarj nevelni, csak szeretni…

Partnerkapcsolat két felnőtt között jön létre, ne akarjuk hát megnevelni a másikat. Ha úgy megyünk bele egy kapcsolatban, hogy meg fogjuk tudni nevelni a párunkat, kevés sikerre számíthatunk, hiszen nem tudhatjuk, mi a megfelelő módszer arra, hogy társunkat bármire is megtanítsuk.

Többnyire tudattalanul ugyanazokat a nevelési mintákat vesszük át, amiket a szülői házból magunkkal hoztunk, amelyeket gyerekkorban szüleink velünk szemben alkalmaztak.

A statisztika szerint a nevelés inkább fenyítést jelent, mint dicséretet. A legtöbb szülő, szeretet és empátia nélküli dorgálást, fenyegetést és büntetést alkalmaz, és ez nagyon helytelen. Ha ezt a nevelési módszert partnerünkkel szemben alkalmazzuk, akkor az illető védekezésre kényszerül, ahogyan ezt gyerekkorában megtanulta. Megbántva és duzzogva vissza fog vonulni a csigaházába, vagy csak azért is megpróbálja keresztülvinni akaratát.

Ez csak néhány azok közül a magatartás minták közül, amelyekkel a szigorra reagálhatunk. Annyi bizonyos, hogy a partner kellemetlennek fogja látni, ha felnőttként nevelni próbálják, és vagy nyíltan, vagy leplezve, de tiltakozni fog ellene.

Ha már nem bírja elviselni, hogy úgy kezeljék, mint egy gyereket, vagy kedvetlen lesz, és kellemetlen tapasztalásait megpróbálja elfojtani, vagy agresszív érzelmi kitöréssel reagál. Harcolni fog a szabadságáért és önrendelkezési jogáért, mert azt szeretné, hogy hibáival együtt fogadja el őt a társa.

Mindenkinek megvannak a maga gyengéi, mindnyájan követünk el hibákat. Egyikünk sem szereti, ha hibáira autoriter módon hívják fel a figyelmét, és bár szeretné belátni hibáit, nem kívánja, hogy értük megdorgálják. Meg kell tanulnunk, hogy egy párkapcsolatban tisztelettel bánjunk egymással. A kritika legyen építő és soha ne romboló. Inkább dicsérjünk ahelyett, hogy dorgálnánk, tehát a dolog pozitív oldalát emeljük ki, ne pedig a negatívot hangsúlyozzuk.

Nagyon sok múlik a hangsúlyon és az arcjátékon. Ha a goromba és gúnyos hanghoz még ráadásul megvető arckifejezés is társul, még a dicsérő szó is megrovásként hat, azaz destruktív hatása lesz.

Nagyon alapos önmegfigyelésre van szükség ahhoz, hogy a másik „nevelési” stílusát önmagunkon is észrevegyük. Gyerekkorunkban a szülők nevelése által igen sok sérülés ért bennünket, amely az iskolai évek során tovább folytatódott, amikor a tanárok teljesítményünket másokéval vetették össze: vegyél példát a társadról, ő jobban tudja. Állandóan másokkal hasonlítottak össze bennünket, és ez az értékelés sebeket ejtett rajtunk.

Ha partnerünk ugyanezt a módszert alkalmazza – „előző feleségem jobban csinálta”, - akkor ezzel a régi sebekben újabb tüskét szúr, és az elfeledett fájdalom ismét életre kel. A gyerekkorunkban és ifjúkorunkban tapasztalt nevelési módszerek következtében valamennyien sebezhetőek vagyunk. Ezt jó szem előtt tartani, ha nem akarjuk társunkat örökösen megbántani. Csakhogy nem vagyunk elég figyelmesek, mert azt hisszük, hogy teljesen természetes és helyes dolog, ha mások példájára hivatkozunk. Nem tűnődünk el rajta, nem járunk utána, mert elfojtottuk magunkban azokat a fájdalmakat, amelyeket szüleink velünk szembe tanúsított magatartása okozott.

Amikor partnerünk kritizál bennünket, és nevelni akar minket, ez a régi fájdalom újra elevenen lüktetni kezd: a frissen ejtett seb azért hat ilyen intenzíven, mert összefüggésben áll a múltban okozott sebekkel, amelyekről azt hittük, már régen elfelejtettük őket.

Teljesen új nevelési elvekre van tehát szükségünk ahhoz, hogy egy partnerkapcsolatban társunk hibáival megbirkózzunk. Ezt külön meg kell tanulni. Csakhogy mi sem vagyunk készen rá. Azt hisszük, ha szerelmesek vagyunk, és a másik is szeret bennünket, akkor semmi gond nem lehet. Ám ez teljesen téves felfogás, mert amikor szeretünk valakit, el is bizonytalanodunk. Ebben is nagy szerepük van a gyerekkori élményeknek, a tekintélyelvű nevelési módszerek mellett szeretek-e engem, vagy az az érzésem volt, hogy szüleim szeretetét ki kell érdemelnem? Elfogadtak-e engem olyannak amilyen vagyok, akkor is, ha valami rosszat tettem, vagy ebben az esetben egész személyiségem megkérdőjeleződött?

Ezek a régi gyerekkori félelmek a kapcsolat feszült pillanataiban ismét felbukkanhatnak.

A férfi és a nő közötti szeretet, természetesen különbözik a szülő-gyerek szeretettől, amely egészen más szituációban működött, hiszen akkor még gyerekek voltunk, azaz szüleinktől függtünk. Amikor két felnőtt szereti egymást, szexuális kapcsolatot létesít, azt gondolnánk, hogy a szerelemnek, szeretetnek ez a formája független a korábbi szülő-gyerek kapcsolattól. Csakhogy a korábbi tapasztalatokkal és élményekkel nagy valószínűséggel szoros kapcsolat áll fenn, kívánatos hát, hogy függetlenedjünk tőle, azzal, hogy elfogadjuk partnerünk másságát, és végig tudatosak maradunk.

A kapcsolatot, mint az élet ajándékát kell elfogadnunk, és ezért nagyon óvatosan kell bánnunk vele. Új lehetőséget kapunk általa ahhoz, hogy egész lényünket betöltse a szeretet, és átalakítsa tudatunkat. Ez fog hozzásegíteni bennünket, hogy a régi sebeket végérvényesen begyógyítsuk. A szeretet ereje a múltban szerzett lelki sebek kitűnő gyógyítója, hatalmas energia, amelynek segítségével, más szemmel látjuk a világot. A szerelem vak, mondják a cinikusok, de hidd el kedves olvasó, épp ellenkezőleg tisztánlátást kölcsönöz neked.

Sajnos azonban az új energetikai állapotot csak rövid ideig tudjuk megőrizni, aztán ismét visszazökkenünk a régi kerékvágásba. A szeretetenergia legnagyobb ellensége a félelem, amely a gondolatainkban jelenik meg. Gondolatainkkal, mi magunk teremtjük meg önmagunkban a félelmet, de az is előfordul, hogy a környezetünkben lévő emberek gondolatai, szavai keltik életre bennünk.

A félelem a szeretetenergia ellenpólusa. Tökéletesen mentesek a félelemtől csak akkor leszünk, ha a szeretet teljes mértékben kibontakozik. Mihelyt azonban eluralkodik a félelem, szertefoszlik a szeretet, és létrejön a szeretet utáni vágy. A félelem hatalmas energia, amely újra és újra kibillent bennünket lelki középpontunkból. Önmagában a vágy, nem hozza vissza a szeretetet, nagyon sokat kell annak érdekében tenni, hogy a félelmet legyőzzük, és ezzel teret biztosítsunk a szeretetnek.

Ahol ugyanis félelem uralkodik, a szeretet nem talál magának helyet. Ha tehát fontos számunkra a szeretet, elkerülhetetlen, hogy félelmeinkkel szembe nézzünk, és komolyan vegyük, megértsük mások félelmeit is.

Partnerkapcsolati krízisek kialakulása

Sokan úgy gondolják, hogy a szerelem segítségével mentesülnek a partnerkapcsolati krízisektől. Úgy vélik, hogy ha elég erős a szerelem, akkor éppen a szerelem ereje által csodásan úrrá tudnak lenni minden leendő krízisen – ha egyáltalán sor kerül krízisre. És valóban így is van, mihelyt alábbhagy a szerelem, nő a feszültség és a frusztráció. A szerelem azonban egyáltalán nem véd meg a partnerkapcsolati krízisektől, legalábbis nem az a szerelem, amit a legtöbb ember számára ez a fogalom jelent. Állítom, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs róla, hogy valójában mi is a szerelem. A nézeteltérések már abból adódnak, hogy mind a két félnek más és más elképzelései vannak erről az érzésről.

Újra és újra ugyanaz a kérdés: mi is tulajdonképpen a szerelem?

Azokban a percekben, amikor szerelmesnek érezzük magunkat, tudjuk, mi a szerelem. Ám mihelyt dühösek vagyunk a társunkra, ez a harag maga alá gyűri a szerelemérzést. Hirtelen mintha elfújták volna, és tűnődhetünk, hogy „csak” szerelemérzés volt-e, vagy „csak” szexuális vonzalom, vagy „valódi” szeretet.

Amikor egy pár társkapcsolati gondjaival felkeres, akkor a félreértések és frusztrációk egész skáláját sorolják fel nekem. Arra a kérdésre, hogy szereti-e Ön a társát, többnyire azt a választ kapom: szeretem, és nem szeretném elveszíteni Őt. Amikor azonban tovább kérdezem: szerelemmel szereti? Akkor tűnődő kifejezés jelenik meg az arcukon, majd rövid hallgatás után kiszakad belőlük a megállapítás: tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mi az a szerelem.

Ilyenkor rendszerint visszakérdezek: szerette Ön valaha is a társát? Igen gyakran kapok erre olyan választ, hogy: igen, kapcsolatunk kezdetén. Ritkán bár, de olyan válasz is elhangzik: azt hiszem soha nem szerettem igazán.

A kapcsolat során a szerelem elhomályosul, eltűnik, mintha felőrölnék a hétköznapok gondjai. Sokan csüggedten állapítják meg ilyenkor, hogy szerelmük „egyszerűen nem volt elég erős”.Csakhogy a legritkább esetben ez az igazi ok.

Az együttélés egyfajta kijózanodást eredményez, kiderül, hogy a másik fél gyengédsége, vonzalma, szeretetteljes közeledése nem volt elég kitartó. A hétköznapok a maguk apró-cseprő gondjaival, a stressz és a frusztráció ráébreszt bennünket, hogy társunk szerelmes volt ugyan, de egész valója, mentalitása mégsem volt „szeretetteljes”. Mihelyt úgy érzi a partner, hogy támadások érik, ingerült lesz, és goromba. Mi pedig csalódottak leszünk, felismerjük, hogy csalódnunk kellett benne. Úgy érezzük tehát, hogy megcsalt bennünket, hogy kijátszott minket. Lehull a lepel. Rájövünk, hogy védekező állásba vonult. Ez pedig feszültséget szül. Feszült helyzetben szó-szót követ, de ezek a beszélgetések még nem jelentenek vitát. Elhangozhatnak mégis olyan megjegyzések, amelyek gúnyosnak tűnnek, amelyekből irónia csendül ki, sőt esetenként akár cinizmus is. Ezzel pedig nem számoltunk.

Egy ilyen feszült helyzetben, az a tréfásan odavetett megjegyzés, miszerint: „Neveltetésed hagy némi kívánnivalót maga után!”, hirtelen fenyegető árnyalatot kap, holott csupán egy polcon felejtett fogkefe váltotta ki. „Anyám szabad szellemben nevelt, nem pedig olyan szigorúan, ahogy téged!” – hangzik erre az ingerült válasz. –„ Azon kívül nem vagy az apám, úgyhogy csak ne akarj megnevelni.”  A másik akkor észreveszi, hogy túl messzire ment, és átölelve társát azzal a megjegyzéssel, hogy:- „Nem úgy gondoltam, ne haragudj!”, levezetheti a feszültséget, és visszaállíthatja a szeretetteljes kapcsolatot. Ám ha a partner nem tud úrrá lenni frusztráltságán és ingerültségén, esetleg így válaszol: „Nem szabad szellemben nevelt az anyád, hanem egyáltalán nem nevelt!” Így aztán nemhogy enyhítene a helyzeten, hanem tovább élezi.

Akkor nincs megoldva semmi, ha a társ békéltető szándékkal csak annyit mond, ha egyáltalán mond valamit: „Alkalomadtán erről még majd beszélgetünk. Én mindenesetre meg vagyok elégedve a neveltetésemmel. Különben is semmi gond, elteszem a fogkefét, és azzal kész.” A beszélgetés ugyanis mély nyomokat hagy benne, a későbbiekben újra és újra felmerül gondolataiban, és azon fog tűnődni, miként reagálhatott volna rá. Gyűlik benne a harag: „Hogyan merte kifogásolni a neveltetésemet? Mit akart ezzel egyáltalán mondani? Hogy jön ahhoz, hogy neveletlennek tartson? Ez egyszerűen pofátlanság. Hogy jön ahhoz, hogy elítélje a szüleim, kifogásolja nevelési elveiket, ezt nem hagyhatom annyiba! .. Micsoda fennhéjázás! Hiszen még azt sem tudja, hogyan kell rendesen megteríteni az asztalt. Őt vajon, hogy nevelték?

És ezzel valójában már le is rakták a további krízisek alapjait. Gyűlik a méreg, és megszületik az elhatározás, hogy a következő alkalommal bizony ő sem fog lakatott tenni a szájára, ha a másik valamit hibázik.

Azt mondjuk ugyan magunknak, hogy ilyen apróság miatt ez a gyönyörű és csodálatos szerelem nem kerülhet veszélybe, ezt nem engedhetjük meg, de az is megfordul a fejünkben, hogy hasonló becsmérlő megjegyzéseket, bármennyire tréfás szándékkal is hangzottak is el, a jövőben határozottan visszautasítjuk. A méreg tovább dolgozik bennünk a nap folyamán, ilyet én soha nem mondtam volna neki, soha nem bántottam volna meg őt ennyire, eszembe se jutott volna. Miért mondja ezt nekem? Azt hiszi, hogy bármit megtehet velem, és én mindent le fogok nyelni?  Azt hiszi, hogy jobb nálam? Hogy fölöttem áll?

És máris feltámad a bizalmatlanság, napirendre kerül a hatalmi kérdés: Ki engedhet meg magának, és mit. Kinek jár több mint a másiknak? És milyen jogon? Én vajon kevésbé vagyok értékes? Azt gondolja, hogy fölöttem áll? És megszületik az elhatározás, hogy a következő hasonló szituációban nem engedünk, nem akarunk minden áron békét, nem akarjuk levezetni a feszültséget, hanem haragunknak szabad utat engedünk. Ha társunk ekkor engedd, akkor jó, ha nem, akkor majd meglátjuk.

Gondolatainkra hatással van minden szituáció, minden megjegyzés. Ha valamelyik helyzet, ilyen vagy olyan módon megoldódott is, akár órák, akár napok múlva, maga a megbántottság még elevenen él, és ezt jó, ha tudatosítjuk magunkban. Éppen ezért nagyon fontos, hogy ügyeljünk rá, mit mondunk, különösen pedig arra, hogy milyen hangsúllyal. Lehet, hogy úgy tűnik, mi kerülünk ki győztesen a szópárbajból, ám ez tovább fog dolgozni a másikban, társunkban, és visszavágásra késztetheti. Várni fog az alkalomra. Megbántottságában, sértettségében azt fontolgatja, hogyan vesz majd elégtételt. Lehet, hogy már rég elfelejtette, mit is mondott, és nem győz csodálkozni azon, miért reagál ilyen ingerülten társa.

Szúrják - vágják egymást, így osztogatják a „pofonokat” egymásnak, mígnem teljesen elmérgesedik a helyzet. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez, de még csak a szeretethiányhoz sem. Közönséges buktatók ezek, melyeket a hétköznapok hoznak elénk, és melyek, ha sűrűsödnek, a kapcsolat kríziséhez vezetnek.

Önismeret és partnerkapcsolat

A szerelem és a szeretet az a varázsszó, amely a tárkapcsolat nyitja. Számos film, zene és regény foglalkozik ezzel a témával, és a keresztény vallásokban is kulcsszó a szerelem. Számtalan oka lehet annak, hogy miért megyünk bele egy viszonyba, és ezeket az okokat nem árt kíméletlenül feltárni. Csak akkor tudjuk tisztázni kapcsolatunkat, ha önmagunkkal tisztában vagyunk.

 Ezért előszeretettel hangsúlyozom, mennyire fontos önmagunk megismerése. Az önismeret előfeltétele annak, hogy értelmes kommunikációba bocsátkozzunk másokkal. Nagyon sok ember vágyik a szerelemre és a társkapcsolatra. Szerelmet várunk egy másik embertől, akit vonzónak találunk, akkor is, ha mi nem szeretjük magunkat. Ha valaki más szeret bennünket, akkor szeretetre méltónak találjuk magunkat, mert ez számunkra annak a bizonyítéka, hogy szeretetre méltók vagyunk. Csakhogy ez nem helyes.

Számos könyvet írtak már azzal a témával, hogy „Ismerd meg magad!”, de úgy tűnik az önismeret nem annyira fontos téma, mint a szerelem, holott pedig előfeltétele annak. Csakhogy ezt kevesen akarják elfogadni, inkább másokban keresik tükörképüket, ami önmagában véve nem volna baj, ám felmerül a kérdés: vajon miért nem nézünk magunkba, miért keressük a tükröt másoknál? Számos oka van ennek, érdemes hát egy kicsit alaposabban tárgyalni.

Ismételten hangsúlyozom: figyeljük önmagunkat, mert önmagunk megismerése kulcsfontosságú. A páciensekkel való beszélgetés során gyakran hangoztatom, mennyire fontos, hogy az ember szembesüljön önnön érzelmeivel, a félelemmel, az irigységgel, a nagyravágyással, az agresszióval, mindazokkal az érzésekkel tehát, amelyeket önmagában nem kíván észrevenni. Ha kíméletlenül szembe nézünk önmagunkkal, láthatjuk mindezt – félelmet, agressziót, féltékenységet, becsvágyat, erőszakot, és irigységet. Azt szoktam javasolni a klienseimnek, hogy nézzenek önmagukban, és ne hunyják le a szemüket, csak azért, mert ezeket általában negatív érzéseknek tartjuk. Ez a bizonyos önismeret, önmegismerés, ami elengedhetetlenül fontos, ezért is fogom gyakran felhívni rá a figyelmet. Hasonlóképpen fontos és megszívlelendő a következő is: soha ne fojtsunk el semmit, ami látszólag negatív, mert ezzel csak menekülünk önmagunk elől.

 A legtöbb ember ezt teszi, magad is megfigyelheted, önmagadon is és másokon is. Ezért mondom, hogy: legyen már vége a folytonos menekülésnek, nézzünk már szembe önmagunkkal. A fogadóórákon is ezt hangsúlyozom. Ott persze könnyű dolgom van, mert kineziólógusként tekintélyem van, amire nem tartok ugyan igényt, de kétségtelen, hogy felruháztak vele.

 A terápiás megbeszéléseken természetesen gyakran előfordul, hogy ellenállásba ütközöm. Klienseim problémákat akarnak velem megbeszélni, amiket mások okoznak nekik: a párjuk, a főnökük, egy barát, stb. Mindig a többiek a bűnösök. Ha a többiek nem volnának, minden tökéletesen rendben volna. De vajon valóban minden rendben volna?

Ilyen esetekben azt szoktam mondani: „ A többiek ugyanolyanok, mint Te, éppúgy agresszívek, éppúgy félnek, féltékenykednek,irigykednek, éppúgy működik bennük a szexuális vonzalom. Illúzióik vannak, vágyaik, és kívánságaik. Terveket kovácsolnak, alapelveket állítanak fel, filozófiákat teremtenek, és mindegyikük rendelkezik szellemi és lelki motivációval. Természetesen mindegyikük egoista is. Te, talán nem vagy egoista? Ismerd fel saját egoizmusod, ismerd fel önmagad! HA TE NEM AKAROD MEGÉRTENI SAJÁT MAGAD, HA ELFUTSZ, ÖNMAGAD ELÖL, HOGYAN ÉRTHETNÉNEK MEG A TÖBBIEK?Elvárnád a többiektől, hogy vegyék maguknak a fáradságot, és próbáljanak megérteni, miközben Te a kisujjadat sem mozdítod annak érdekében, hogy közelebb kerülj önmagadhoz? Hiú remény azt várni másoktól, hogy mindezt megtegyék. Túlbecsülöd őket.

Neveltetésünknek köszönhetően hajlamosok vagyunk rá, hogy másokat túl, magunkat pedig alulértékeljük. Volt idő, amikor felnéztünk a szüleinkre és a tanárainkra is, míg egyszer csak rájöttünk, mindez mennyire nem a saját véleményünk volt. A szülők veszekednek egymással, a tanárnő agresszív, esetleg depressziós is, becsvágyó, egoista, irigy; lehet, hogy van valamelyes tekintélye, de példaképpé nem tud válni. Így aztán eszményképet keresünk a külvilágból, távol a mi őseredeti világunktól, és ezt a külső világot tartjuk az egyedüli realitásnak. Csakhogy ez a tartás törékeny, mert illúziókra épül, akárcsak a külső világ, amelyről azt képzeljük, hogy megtaláljuk benne, amit keresünk.

Ha ott keresgélünk, csalódni kényszerülünk. Végül aztán partnert, vagy partnernőt keresünk, valakit, valamit, akibe-amibe belekapaszkodunk.

Úgy tűnik, mintha a szerelem, azt nyújtaná nekünk, amit ilyen intenzitással senki sem adott, csakhogy ez is törékeny, ingatag dolog, így aztán előbb-utóbb csalódottak leszünk, cinikusak, egoisták, kőkemények és brutálisak.

Kedves olvasó, kérlek, ne keress külső támaszt senkiben és semmiben, csak kizárólag önmagadban. Szeresd önmagad, ismerd meg önmagad, és légy a saját példaképed. Visszautallak önmagadhoz, mert mindenekelőtt azt szeretném, hogy felismernéd, hogy egyedül és kizárólag Te tudhatod, mi a jó neked. Senki mást ne kövess, csak kizárólag önmagadat. Te vagy önmagad középpontja, és ehhez az egoizmusnak semmi köze.

Ha tisztán látod önmagad, és képes vagy kíméletlenül őszinte lenni önmagadhoz, akkor ez meghatározza cselekedeteidet, és megszületik a szeretet.

Nem más fogja megmondani neked, miként cselekedj, hanem te magad fogod tudni, mit tegyél; nem más fogja megmondani neked, kit szeress, hanem benned születik meg a szeretet, és az tiszta lesz, egyértelmű, minden kétséget és csalódást kizáró. Szeretni fogsz, és nem lesznek ezzel kapcsolatos problémáid. Tudom, hogy nem könnyű ezt megtenni. Olyan elengedő szeretetről van itt szó, amelynek semmi köze az egész társkapcsolati stresszhez. Ha úgy érzed, egyedül nem megy, Én itt vagyok és segítek Neked…..

Szerelem és szexualitás

A szexualitás minden szempontból rendkívül fontos szerepet játszik az életünkben. Manapság, amikor már nincsenek tabuk, amikor nyíltan lehet mindenről beszélni, és amikor szinte mindent tudunk a szexualitásról, egyszerűnek tűnik a szexuális kielégülés megszerzése. Ennek ellenére éppen a szexualitás teszi egyre bonyolultabbá társkapcsolatainkat. Ismerek például egy párt, remekül megvannak egymással, nagy barátságban, de testi kapcsolat nélkül, egy másiknál pedig pompásan működik a szex, a hétköznapok azonban veszekedéssel telnek.

Mindenekelőtt nézzük meg, vajon a szerelem feltétele-e a jól működő szexualitásnak. Az elmúlt évek alatt a praxisomban szerzett tapasztalatok alapján, állíthatom, hogy nem, a szerelem nem előfeltétele a jónak minősíthető szexuális együttlétnek. Két különböző dimenzióról van szó, az egyik a szerelem, a másik a szexualitás. Nagyon könnyen lehetséges szexuális vonzalom szerelem nélkül is. Bár azt szokták mondani, hogy ahol a szexuális vonzalom jelentkezik, ott a szerelem is jelen van, én azonban szeretném hangsúlyozni, hogy szó sincs automatikus egybeesésről. Tapasztalataim mondatják velem, hogy a legtöbb embernek, mindenekelőtt a férfiaknak fogalmuk sincs róla, mi a szerelem, csak azt tudják, hogy mit jelent számukra a szexuális vonzalom.

Aki nem érzett még szerelmet, az a testi vágyat fogja szerelemnek tartani, és ettől nem is lehet nagyon eltántorítani, mert ugyan ki tudná elmagyarázni, mi is a szerelem.

Akik párkapcsolatukat szexuális vonzalomra építik – és ez igen gyakori jelenség - , el fognak válni, mert a szexuális vonzalom olyan jellegzetességekhez kötött, melyek változnak az idő folyamán. Gondolok itt arra, hogy telik-múlik az idő, az egyik felszed pár kilót, a másik megváltoztatja a frizuráját, stb. Helytálló persze az ellenvetés, hogy mindezek csupán külsőségek, csakhogy sokaknál a szexuális vonzalom éppen ezeknél a külsőségeknél ragad meg. A legtöbb ember bizonyos szexuális stimulálásra kondicionált, ki többre, ki kevesebbre. (női lábak, mellek, karcsú derék, stb.)

Sok nőt azonban nem a férfi külseje vonz, hanem sokkal inkább a társadalomban elfoglalt helye, státusza, rangja. Egyszer így fogalmazott az egyik kliensem: „Az a férfi, aki nem keres havonta több millió forintot, nem is érdekel.

Ez hoz téged izgalomba? – kérdeztem

Igen, szexuális izgalmat vált ki belőlem, megpróbálom elcsábítani. Bizonyára az én szexualitásommal lehet valami, Te talán elítélsz érte, de nem tehetek róla, egyszerűen így van, magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Az a férfi, akinek pénze és hatalma van, szexuális vágyat ébreszt bennem.

Akkor is, ha testileg se nem szép, se nem mutatós férfiről van szó? –érdeklődtem.

A pénzén, a hatalmán keresztül válik számomra érdekessé, és hat rám, mint nőre.

Szexuálisan is?- kérdeztem.

Igen, szexuálisan is – hagyta helyben.

Nem felszínes ez egy kicsit?

Dehogynem! De vajon azok a férfiak, nem felszínesek-e, akik a nő külsődleges jellemzőire – dekoltázsára, lábára, karcsú csípőjére – figyelnek? Vagy például a korára?  Idősebb, sikeresebb férfiak előszeretettel választanak maguknak fiatal nőket – ez vajon nem felszínes dolog?

Tehát érzékelhető, hogy a felületességet nem hagyhatjuk figyelmen kívül, minthogy újra meg újra beléje botlunk. Szexualitásról, szexuális vonzalomról beszélünk, szexuális vágyainkra ható dolgokról, de vajon ezeknek van-e közük a szerelemhez? A szexuális vonzalom nyilvánvalóan nem azonos a szerelemmel, sokkal inkább valamely dimenzió, amelyet még csak nem is feltétlenül érint meg a szerelem, mert tőle tökéletesen függetlenül is működhet. Világosan meg kell tehát értenünk, hogy a szexuális vonzalom és a szerelem két külön dolog.

A nagy ideálkép nem a szexualitás, hanem a szerelem. A szex profán, a szerelem sokkal magasabb értékeket kap a ranglistán. Ekképpen az ideál és a valóság elválik egymástól, mert valójában, tehát egészen konkrétan, a szexuális vonzalomnak tulajdonítunk nagyobb fontosságot, mint a szerelemnek. Ha a szexet ráadásul szerelemnek is álcázzuk, tökéletes lesz a zavarodottság, ami a lehető legnagyobb probléma. Nem látunk tisztán, és ez boldogtalanná tesz bennünket, sőt akár meg is betegíthet. Tisztáznunk kellene tehát a dolgokat, kérdés csupán, hogy akarjuk-e egyáltalán. Én azt gondolom, hogy NEM. Nem akarunk tisztán látni, mert ezzel újabb, fájdalmasabb konfliktusoknak tennénk ki magunkat. Inkább nem is akarunk tudni róla. Marad tehát az elérhetetlen álomnak a szerelem, miközben vadul keressük a szexet.

Így azonban a szerelem és a szex összeütközésbe kerül egymással az életünkben, és hogy ezt elkerüljük, egyenlőségjelet teszünk a kettő közzé. Minthogy nem tudjuk, mi a szerelem, ám a szexuális vonzerőt pontosan érzékeljük, belemegyünk hát a szexbe, és kiemelve a profanitásból, szerelemmé idealizáljuk.

Bármennyire elementáris erejű is a szexualitás, úgy tűnik, kisebb jelentőséget tulajdonítunk neki, mint a szerelemnek. A legtöbb ember egyformán vágyik szexre és szerelemre. Ha valaki azt mondja „szexuális vágyat ébresztett bennem”, és ezt egyéb úton-módon is kifejezésre juttatja, készek vagyunk belemenni a kapcsolatba, feltéve, ha mi is hasonlóképpen érzünk. Ha azonban, azt mondja valaki, hogy „szeretlek”, ez nem feltétlenül ébreszt bennünk szexuális vágyat.

A szex és a szerelem tehát két külön dimenzió, és újra hangsúlyoznom kell, hogy igen sok problémát okoz. Az egyik fél szexre vágyik, a másik szerelemre. Az egyik szeretetteljes szexre gondol, amikor szerelmet mond, a másik azonban pusztán szexként értelmezi, és nem ismeri fel benne a szerelmet. Minden szexuális aktust át kellene hatnia a szeretetnek, csakhogy ez a legritkább esetben fordul elő: a szex üres szex marad. A szex ideál: szexus a szex kedvéért, a szerelemideál pedig: szex a szerelem kedvéért. Minthogy azonban sokan semmit sem tudnak a szerelemről, ez utóbbi esetben, nincs másról szó, mint az önmagáért való szexről.

Sokan csalódni kényszerülnek, mivel nem minden szerelem, ami annak látszik, ezért egy újabb szexuális kapcsolattól várják a csodát, ami persze nem jön, így hát továbbmennek, és egy újabb kapcsolat zsákutcájában tévednek.

Csak keveseknek adatik meg, hogy megtapasztalják a szeretetteljes szexet, és ők sem tudják megmagyarázni, mi is ez valójában, mert hiányoznak hozzá a megfelelő szavak.