„Az apám sosem foglalkozott velem, rám sosem volt ideje, bezzeg lerészegedni igen. Az anyám pedig azt mondta, hogy ne nyaggassam állandóan a bajaimmal, menjek és játsszak a barátaimmal. De nem voltak barátaim. Nem mertem senkit elhívni hozzánk.”

Elefánt a nappaliban!

Akinek alkoholisták a szülei, azok esetében a tagadás szinte határtalan mértékeket ölt. Az alkoholizmus olyan, mint egy elefánt a nappali közepén. Egy kívülálló számára lehetetlen nem észrevenni, de azokat, akik együtt élnek vele, az elefánt eltávolításának kilátástalansága arra kényszeríti, hogy úgy tegyenek, mintha nem is létezne. Csak így képesek együtt létezni ezzel a tudattal.

Hazugságok, kifogások, titkok mérgezik meg a légkört ezekben az otthonokban, kimondhatatlan érzelmi káoszt okozva a gyerekben.

„ Az első emlékem az apámról, hogy amint megjött munka után, rögtön a hűtőhöz ment. Ez volt az esti forgatókönyv. Miután ivott pár pohárral, leült vacsorázni. Csak vacsi után kezdte el komolyan a dolgot, nekünk csendben kellett maradnunk, nehogy megzavarjuk. Minden este az anyámmal és a húgommal cipeltük ágyba. Én húztam le a cipőjét meg a zokniját. Erről sosem beszéltünk, még egymás közt sem, nem volt szabad. Amíg idősebb nem lettem, komolyan azt hittem, normális dolog apát ágyba vonszolni. Olyasmi, amit más családokban is csinálnak.”

A gyerek korán megtanulta, hogy apja alkoholizmusa a NAGY TITOK. Bár meg van tiltva neki, hogy apja problémájáról beszéljen, szégyene akkora, hogy magától is hallgatna. Az ilyen családok, a külvilág számára a „tökéletesség mintaképei”.

A gyerekre nézve, a „tökéletes család” látszata különösen romboló hatású, mivel arra kényszeríti, hogy letagadja saját érzéseinek valódiságát. Egy olyan gyereknek, akinek állandóan hazudnia kell arról, mit gondol és érez, szinte teljességgel lehetetlen, hogy erős önbizalma fejlődjön ki. Bűntudata szüntelenül kételkedésre kényszeríti, hogy vajon hisznek-e neki az emberek.

Amikor idősebb lesz, az érzés, hogy az emberek kételkednek benne, fokozódik, aminek következtében bezárja magát. Vissza fog riadni attól, hogy önmagából bármit is feltárjon, vagy önálló véleményt alakítson ki.

A „tökéletes család” látszatának fenntartása temérdek energiát emészt fel. A gyereknek folyton résen kell lennie, állandóan félelemben él nehogy leleplezze és elárulja a családot. Hogy ez elő ne forduljon, gyakran kerüli a barátkozást, ezáltal elszigetelődik és magányossá válik.

Ha az egyik szülő alkoholista, ez a helyzet, a másik féltől annyi figyelmet igényel, hogy a gyerekek alapvető szükségleteire már alig marad. Az ilyen gyerekek láthatatlannak érzik magukat, és rögtön belekerültek egy mókus kerékbe. Ugyanis minél terheltebb egy családrendszer, a gyereknek annál nagyobb figyelemre lenne szüksége.

„Az apám sosem foglalkozott velem, rám sosem volt ideje, bezzeg lerészegedni igen. Az anyám pedig azt mondta, hogy ne nyaggassam állandóan a bajaimmal, menjek és játsszak a barátaimmal. De nem voltak barátaim. Nem mertem senkit elhívni hozzánk.”

Vajon milyen érzés lehetett láthatatlannak lenni?

Az ilyen gyerek hamar megtanulja, hogy szülei számára létezése inkább teher, mint áldás. Amikor egy gyerek segít az apját ágyba vonszolni, akkor szülőként viselkedik nem gyerekként, és felborul a rend. Azzal, hogy átveszi a szülői szerepet, elveszíti a példaképét, ami veszélybe sodorja felnőtt identitását. Az alkoholista családokban a destruktív szerepcsere igen gyakori.

Amikor a SORS megismétli magát,

Ha a szülő elesett, az alkohol vagy a drogfogyasztás miatt, a gyerek a megmentői szerepbe kerül. Ezt generációs eltolódásnak hívjuk, hiszen a gyerek fogja betölteni a szülői pozíciót. Tehát a szerepek felcserélődnek. Ilyen esetben a szülő szánalmas elesett viselkedésével, aktívan bitorolja a gyerek szerepét. Ő maga is annyira gyerek, hogy a családból kiszorít minden más gyereket.

Ezek a gyerekek tudat alatt, abban a hitben nőnek fel, hogy az ő szerepe ebben a világban az, hogy másokról gondoskodjon. Őket felnőtt korukban is emészti a bűntudat, hogy képtelenek rendbe hozni szüleik életét.
A későbbiekben, olyan partnerről álmodoznak, aki szeretni fogja, és a gondjaiba veszi.

Kire haragszol valójában?

A mai terápiás ülések az egyik pszichológia könyvben szerepelt illusztrációs sorozatot juttatták eszembe, amely szemléletesen ábrázolta, hogyan vezetik le az emberek érzéseiket – főként a haragot.

Az első képen egy férfi volt, akit éppen lehord a főnöke. A férfi számára nyilvánvalóan veszélyes lett volna visszakiabálni, így a második képen láthattuk, ahogy hazaérve a feleségén tölti ki a haragját. A harmadik kép az asszonyt mutatta, amint a gyerekekkel kiabál. A gyerekek belerúgtak a kutyába, a kutya pedig megharapta a macskát.

A képsorban az volt a nagyszerű, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére, meglepően pontosan ábrázolta, miként visszük át indulatainkat a kiváltó személyről egy könnyebb célpontra.

Kedves olvasó, amikor kitöltöd valakin dühöd, kérlek, gondolkozz el rajta, hogy kire haragszol valójában?

„ Az apám vert, de csak azért, hogy embert faragjon belőlem”, - hangzik el a jóképű fiatalember szájából, aki velem szemben ül. Majd folytatja: „Nem értem mi köze ennek ahhoz, hogy sorban mennek tönkre a kapcsolataim?”

Miklós (nevezzük így), harminchat éves programozó akkor keresett fel, amikor kétévi kapcsolat után barátnője elhagyta. Miklós mindenáron vissza akarta őt kapni, de a barátnője kijelentette, hogy ez még csak szóba sem jöhet, amíg a férfi nem fordul segítségért féktelen dührohamai miatt. A nőt megrémítették a férfi váratlan kitörései, és belefáradt szüntelen kritikáiba.

Miklós tisztában volt saját hirtelen természetével, és hogy kiállhatatlan tud lenni, mégis sokkolta, amikor barátnője otthagyta.
Arra kértem Miklóst, meséljen magáról. Miközben beszélt, néhány célzott kérdést tettem fel. Amikor a szüleiről kérdeztem, elmosolyodott, és ragyogó képet festett róluk, főleg az apukájáról:
„Ha ő nem lett volna, ma nem lenne felsőfokú végzettségem, ő a legjobb apa, mindenki szereti”.

Megkérdeztem, hogy most milyen a kapcsolata az apjával. Nevetett, és így szólt:
„Minden rendben volt, amíg el nem mondtam neki, hogy érdekel a gasztronómia, ez érvágás volt számára. Majd állandóan arról papolt, hogy nem ezért küldött egyetemre, és ha otthagyom a jelenlegi munkám, akkor kitagad.”

Megkérdeztem, mindig ilyen zsarnok volt-e az apja.
„ Nem mondanám, úgy értem sokat ordibált, meg néha elfenekelt, ahogy más gyereket is szokta. De zsarnoknak nem nevezném.”

Ahogy azt mondta „elfenekelt”, hangja összecsuklott. Kiderült, hogy az apja szíjjal „fenekelte el”, hetente többször. A veréshez nem sok kellett, elég volt egy dacos szó, vagy egy el nem végzett házimunka már „főbenjáró” bűnnek számított. Az apja azzal sem törődött különösebben, hogy hol üti a gyerekét.
Miklós emlékezett, hogy a hátát, a lábát, a karját, a kezét, és a fenekét verte.

Megkérdeztem tőle, milyen mértékben bántalmazta testileg az apja.
„Nem véreztem, vagy ilyesmi – válaszolta, úgy értem mindig elég jól megúsztam”.
De féltél tőle? – kérdeztem
Halálosan! – jött a válasz.

Miklós, el tudnád képzelni, hogy a gyerekeid ugyan így érezzenek irántad?
Mélyen maga elé nézett, sokáig kerülte a tekintetem, láttam rajta, hogy kínosan érzi magát, majd folytattam:
A barátnőd gyógypedagógus. Ha egy kisgyerek testén ugyan olyan nyomokat látna, mint amilyenek rajtad voltak egy-egy elfenekelés után, köteles lenne jelenten a hatóságoknak?

A felismeréstől elsírta magát, majd suttogva mondta: „rettenetes nyomást érzek a gyomromban”.

Nem tudott tovább védekezni. A fájdalmas érzés ellenére most első ízben feltárta indulatosságának legfőbb, sokáig rejtegetett forrását. Gyermekkora óta fortyogó vulkánt hordozott magában apja miatt, és ha a nyomás elviselhetetlenné vált, az első útjában eső emberre – többnyire a barátnőjére – ontotta dühét. Tudtam mi a teendőnk: felismerni és meggyógyítani a benne élő sérült kisfiút.

A terápia után elmentem edzeni, és azon kaptam magam, hogy sokat gondolok Miklósra. Láttam magam előtt, ahogy ráébred, hogy milyenek voltak hozzá a szülei. Arra gondoltam, hogy hány ezer férfi és nő van a világon, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miért nincs rendben az életük. Hogy mennyire befolyásolja és meghatározza a mindennapjainkat a gyermekkori viselkedésminták, amelyeket az érzelmileg romboló hatású szülők kényszerítenek ránk.