ÁLLANDÓ KÉSÉS

Nagyon kellemetlen, ha valaki elkésik a munkahelyéről, és sok esetben nem lehet egy laza „elnézéssel” elintézni a dolgot.

Nézzük meg Dorina esetét: 26 éves gyönyörű fiatal nő, már több ülésen is részt vett nálam. Egy napom felhívott, és azt mondta a telefonba, hogy „szörnyű dolog történt!”. Nem igazán értettem, mivel a hangja vidám kuncogós volt. Már akkor világos volt, hogy ez a bizonyos szörnyűség titokban örömöt okoz neki.

Amikor eljött, egy darab papír volt a kezében, amelyen a főnöke figyelmeztetésben részesíti a sorozatos késések miatt. Dorinának aláírva kell visszaadnia a figyelmeztetést, és érzi, hogy az állása most komolyan veszélybe került.

Dorina most is kuncogott, és fülig ért a szája.

Titokban nagyon örülsz. Tulajdonképpen kinek fizetsz meg azzal, ha elkésel?

Izomtesztelésnél kiderült, hogy a szülőknek, ez Dorina számára sem volt meglepő.

Az oldáson „régi fotó” technikával dolgoztunk. Dorina lehunyta a szemét és várt, aztán azt mondta: a szüleimet látom. A késésemmel végre ismét gondot okoztatok nekik, mert nem is tudom, hogy egyáltalán szeretnek-e? De ha azt mondják, hogy aggódnak miattam, elégedett vagyok! Akkor mégsem egészem mindegy, hogy mi van velem! Végre egyszer én is kiakaszthatom őket. Végre az én kezemben vannak a szálak, nem az övékében!

Megtaláltuk a probléma forrását.;)

….és Dorina folytatta: „ez az elindulás előtti piszmogás, sajnos a barátaimat is érinti, nem csak a szüleimet és a munkahelyemet. Pontosan tudom, hogy mennem kellene már, mégis húzom–halasztom az indulást. Van, hogy két-három órát is kések, és iskolás koromban is rendszeresen lemaradtam az első órákról.”

Azt javasoltam neki, hogy maradjon csukott szemmel, és élje bele magát a megbetegedett gyermek titkos örömébe.

Dorina, kis idő múlva sírva fakadt: „apám elvitt a nagyszüleimhez Fehérvárra, amikor hat éves voltam, mintha csak kirándulnánk. Ott lerakott és azt mondta, mindjárt visszajön. Aztán beült az autóba, és hazament pár száz kilométernyire. A nagyszüleim is azt mondták, hogy nemsokára visszajön. Három évig kellett várnom, még végre eljöttek értem. Három teljes évig vártam, hogy az apu autója bekanyarodjon a sarkon, de nem jött. Aztán amikor később megint otthon voltam, volt, hogy én várattam két-három órát magamra!”

Elmagyaráztam Dorinának, hogy ezt a mintát vitte tovább a többi élethelyzetre, és késéseivel másokat büntet a szülei helyet.

Megkértem, hogy képzeljen el egy lufit, és fújjon ki magából minden fájdalmat, Dorina pár perc alatt csendben mindent kifújt magából, az arca felderült és elmosolyodott.

Végezetül arról beszélgettünk, hogy a szülők nyilvánvalóan képtelenek voltak átérezni egy gyermek igényeit, máskülönben nem viselkedtek volna így. Ha szülei korábbi családjára gondol, Dorina ezt meg is tudja érteni. Szüleinek nem volt kitől megtanulniuk a helyes viselkedést, tőlük telhetően tehát mindent megtettek.

A történtek ismeretében ez furcsán hangzik, de ez az igazság. A megoldás az, ha a szülőket elfogadjuk olyannak, amilyenek. Egy kis imaginációs gyakorlattal Dorina is ezt teszi. Meg tudja érteni, hogy mindkét szülőt annyira lefoglalta a munkája, hogy a legolcsóbb megoldást választották, anélkül, hogy közben a gyermekükre gondoltak volna.

Hirtelen eszébe jutott az a sok ember, akit megbántott a folyamatos késésével és sírva fakadt. Elmagyaráztam neki, hogy ez egy ”minta”, és a cselekedeteiben nem volt szándékosság. Megkértem, hogy képzelje el, hogy a szemükbe néz, és mindenkitől bocsánatot kér. Majd a legvégén, tegye a kezét a szívére, és bocsásson meg magának is.

Dorina nekilát, hogy mindenkitől bocsánatot kérjen, utoljára marad a főnöke és azt mondja neki:”ezentúl nem cseréllek fel a szüleimmel, ennek az egésznek semmi köze hozzád! És megszületett a felismerés, tudat alatt a főnökét büntette a szülők helyet.

Megkértem, hogy gondolja végig, kell-e még valami a probléma megoldásához?

Ó, nem válaszolta, most már azt is érzem, miért nem vagyok hajlandó felelőséget vállalni a cégnél. A szüleim sem vállaltak felelőséget soha, én sem tudok.

Megkértem, hogy mondja ki magának hangosan: „ezután jobban felelőséget vállalok magamért!”- ennél a mondatnál az egyik kezét ösztönösen a szívére tette! ;)

Az ülés végén, megkérdeztem, hogy érzi most magát? Dorina mosolyogva válaszolt, hogy nincs más hátra, mint aláírni a papírt, és elölről kezdeni mindent.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.