Én megnősülnék de,...

Amikor egy szülő nyomasztó, megfélemlítő, bűntudatkeltő, vagy érzelmileg bénító irányítása alá kerülünk, többnyire kétféleképpen reagálunk: meghátrálunk vagy fellázadunk. Mindkét reakció gátolja az egészséges leválást, még ha maga a lázadás az ellenkezőjének tűnik is. Az igazság az, hogy ha fellázadunk a szüleink ellen, akkor is ők irányítanak bennünket, csakúgy mintha engednénk nekik.

Ádám középkorú, sportos, vonzó agglegény. Egy ismert cég tulajdonosa. Az első foglalkozáson pánikszerűen mentegetőzik magányossága miatt.

„Az apám sosem foglalkozott velem, rám sosem volt ideje, bezzeg lerészegedni igen. Az anyám pedig azt mondta, hogy ne nyaggassam állandóan a bajaimmal, menjek és játsszak a barátaimmal. De nem voltak barátaim. Nem mertem senkit elhívni hozzánk.”

Elefánt a nappaliban!

Akinek alkoholisták a szülei, azok esetében a tagadás szinte határtalan mértékeket ölt. Az alkoholizmus olyan, mint egy elefánt a nappali közepén. Egy kívülálló számára lehetetlen nem észrevenni, de azokat, akik együtt élnek vele, az elefánt eltávolításának kilátástalansága arra kényszeríti, hogy úgy tegyenek, mintha nem is létezne. Csak így képesek együtt létezni ezzel a tudattal.

Hazugságok, kifogások, titkok mérgezik meg a légkört ezekben az otthonokban, kimondhatatlan érzelmi káoszt okozva a gyerekben.

„ Az első emlékem az apámról, hogy amint megjött munka után, rögtön a hűtőhöz ment. Ez volt az esti forgatókönyv. Miután ivott pár pohárral, leült vacsorázni. Csak vacsi után kezdte el komolyan a dolgot, nekünk csendben kellett maradnunk, nehogy megzavarjuk. Minden este az anyámmal és a húgommal cipeltük ágyba. Én húztam le a cipőjét meg a zokniját. Erről sosem beszéltünk, még egymás közt sem, nem volt szabad. Amíg idősebb nem lettem, komolyan azt hittem, normális dolog apát ágyba vonszolni. Olyasmi, amit más családokban is csinálnak.”

A gyerek korán megtanulta, hogy apja alkoholizmusa a NAGY TITOK. Bár meg van tiltva neki, hogy apja problémájáról beszéljen, szégyene akkora, hogy magától is hallgatna. Az ilyen családok, a külvilág számára a „tökéletesség mintaképei”.

A gyerekre nézve, a „tökéletes család” látszata különösen romboló hatású, mivel arra kényszeríti, hogy letagadja saját érzéseinek valódiságát. Egy olyan gyereknek, akinek állandóan hazudnia kell arról, mit gondol és érez, szinte teljességgel lehetetlen, hogy erős önbizalma fejlődjön ki. Bűntudata szüntelenül kételkedésre kényszeríti, hogy vajon hisznek-e neki az emberek.

Amikor idősebb lesz, az érzés, hogy az emberek kételkednek benne, fokozódik, aminek következtében bezárja magát. Vissza fog riadni attól, hogy önmagából bármit is feltárjon, vagy önálló véleményt alakítson ki.

A „tökéletes család” látszatának fenntartása temérdek energiát emészt fel. A gyereknek folyton résen kell lennie, állandóan félelemben él nehogy leleplezze és elárulja a családot. Hogy ez elő ne forduljon, gyakran kerüli a barátkozást, ezáltal elszigetelődik és magányossá válik.

Ha az egyik szülő alkoholista, ez a helyzet, a másik féltől annyi figyelmet igényel, hogy a gyerekek alapvető szükségleteire már alig marad. Az ilyen gyerekek láthatatlannak érzik magukat, és rögtön belekerültek egy mókus kerékbe. Ugyanis minél terheltebb egy családrendszer, a gyereknek annál nagyobb figyelemre lenne szüksége.

„Az apám sosem foglalkozott velem, rám sosem volt ideje, bezzeg lerészegedni igen. Az anyám pedig azt mondta, hogy ne nyaggassam állandóan a bajaimmal, menjek és játsszak a barátaimmal. De nem voltak barátaim. Nem mertem senkit elhívni hozzánk.”

Vajon milyen érzés lehetett láthatatlannak lenni?

Az ilyen gyerek hamar megtanulja, hogy szülei számára létezése inkább teher, mint áldás. Amikor egy gyerek segít az apját ágyba vonszolni, akkor szülőként viselkedik nem gyerekként, és felborul a rend. Azzal, hogy átveszi a szülői szerepet, elveszíti a példaképét, ami veszélybe sodorja felnőtt identitását. Az alkoholista családokban a destruktív szerepcsere igen gyakori.

Amikor a SORS megismétli magát,

Ha a szülő elesett, az alkohol vagy a drogfogyasztás miatt, a gyerek a megmentői szerepbe kerül. Ezt generációs eltolódásnak hívjuk, hiszen a gyerek fogja betölteni a szülői pozíciót. Tehát a szerepek felcserélődnek. Ilyen esetben a szülő szánalmas elesett viselkedésével, aktívan bitorolja a gyerek szerepét. Ő maga is annyira gyerek, hogy a családból kiszorít minden más gyereket.

Ezek a gyerekek tudat alatt, abban a hitben nőnek fel, hogy az ő szerepe ebben a világban az, hogy másokról gondoskodjon. Őket felnőtt korukban is emészti a bűntudat, hogy képtelenek rendbe hozni szüleik életét.
A későbbiekben, olyan partnerről álmodoznak, aki szeretni fogja, és a gondjaiba veszi.

Kire haragszol valójában?

A mai terápiás ülések az egyik pszichológia könyvben szerepelt illusztrációs sorozatot juttatták eszembe, amely szemléletesen ábrázolta, hogyan vezetik le az emberek érzéseiket – főként a haragot.

Az első képen egy férfi volt, akit éppen lehord a főnöke. A férfi számára nyilvánvalóan veszélyes lett volna visszakiabálni, így a második képen láthattuk, ahogy hazaérve a feleségén tölti ki a haragját. A harmadik kép az asszonyt mutatta, amint a gyerekekkel kiabál. A gyerekek belerúgtak a kutyába, a kutya pedig megharapta a macskát.

A képsorban az volt a nagyszerű, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére, meglepően pontosan ábrázolta, miként visszük át indulatainkat a kiváltó személyről egy könnyebb célpontra.

Kedves olvasó, amikor kitöltöd valakin dühöd, kérlek, gondolkozz el rajta, hogy kire haragszol valójában?

„ Az apám vert, de csak azért, hogy embert faragjon belőlem”, - hangzik el a jóképű fiatalember szájából, aki velem szemben ül. Majd folytatja: „Nem értem mi köze ennek ahhoz, hogy sorban mennek tönkre a kapcsolataim?”

Miklós (nevezzük így), harminchat éves programozó akkor keresett fel, amikor kétévi kapcsolat után barátnője elhagyta. Miklós mindenáron vissza akarta őt kapni, de a barátnője kijelentette, hogy ez még csak szóba sem jöhet, amíg a férfi nem fordul segítségért féktelen dührohamai miatt. A nőt megrémítették a férfi váratlan kitörései, és belefáradt szüntelen kritikáiba.

Miklós tisztában volt saját hirtelen természetével, és hogy kiállhatatlan tud lenni, mégis sokkolta, amikor barátnője otthagyta.
Arra kértem Miklóst, meséljen magáról. Miközben beszélt, néhány célzott kérdést tettem fel. Amikor a szüleiről kérdeztem, elmosolyodott, és ragyogó képet festett róluk, főleg az apukájáról:
„Ha ő nem lett volna, ma nem lenne felsőfokú végzettségem, ő a legjobb apa, mindenki szereti”.

Megkérdeztem, hogy most milyen a kapcsolata az apjával. Nevetett, és így szólt:
„Minden rendben volt, amíg el nem mondtam neki, hogy érdekel a gasztronómia, ez érvágás volt számára. Majd állandóan arról papolt, hogy nem ezért küldött egyetemre, és ha otthagyom a jelenlegi munkám, akkor kitagad.”

Megkérdeztem, mindig ilyen zsarnok volt-e az apja.
„ Nem mondanám, úgy értem sokat ordibált, meg néha elfenekelt, ahogy más gyereket is szokta. De zsarnoknak nem nevezném.”

Ahogy azt mondta „elfenekelt”, hangja összecsuklott. Kiderült, hogy az apja szíjjal „fenekelte el”, hetente többször. A veréshez nem sok kellett, elég volt egy dacos szó, vagy egy el nem végzett házimunka már „főbenjáró” bűnnek számított. Az apja azzal sem törődött különösebben, hogy hol üti a gyerekét.
Miklós emlékezett, hogy a hátát, a lábát, a karját, a kezét, és a fenekét verte.

Megkérdeztem tőle, milyen mértékben bántalmazta testileg az apja.
„Nem véreztem, vagy ilyesmi – válaszolta, úgy értem mindig elég jól megúsztam”.
De féltél tőle? – kérdeztem
Halálosan! – jött a válasz.

Miklós, el tudnád képzelni, hogy a gyerekeid ugyan így érezzenek irántad?
Mélyen maga elé nézett, sokáig kerülte a tekintetem, láttam rajta, hogy kínosan érzi magát, majd folytattam:
A barátnőd gyógypedagógus. Ha egy kisgyerek testén ugyan olyan nyomokat látna, mint amilyenek rajtad voltak egy-egy elfenekelés után, köteles lenne jelenten a hatóságoknak?

A felismeréstől elsírta magát, majd suttogva mondta: „rettenetes nyomást érzek a gyomromban”.

Nem tudott tovább védekezni. A fájdalmas érzés ellenére most első ízben feltárta indulatosságának legfőbb, sokáig rejtegetett forrását. Gyermekkora óta fortyogó vulkánt hordozott magában apja miatt, és ha a nyomás elviselhetetlenné vált, az első útjában eső emberre – többnyire a barátnőjére – ontotta dühét. Tudtam mi a teendőnk: felismerni és meggyógyítani a benne élő sérült kisfiút.

A terápia után elmentem edzeni, és azon kaptam magam, hogy sokat gondolok Miklósra. Láttam magam előtt, ahogy ráébred, hogy milyenek voltak hozzá a szülei. Arra gondoltam, hogy hány ezer férfi és nő van a világon, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miért nincs rendben az életük. Hogy mennyire befolyásolja és meghatározza a mindennapjainkat a gyermekkori viselkedésminták, amelyeket az érzelmileg romboló hatású szülők kényszerítenek ránk.

Veled pokol az életem…

Hatalom vágy,

Egy jó írás, nem pusztán információ. Felszabadító, erőt adó nézőpont, és ha elég megértő és befogadó vagy, képessé tesz a cselekvésre.

Minden kapcsolatban nagy problémát jelent, amikor a felek elkezdik egymást kritizálni, mivel azt jelenti, hogy társukat nevelni akarják. A nevelésnél a dicséret és a dorgálás, az elismerés és a büntetés stratégiája játszik nagy szerepet.

Akit kritika ér, azt hiszi, ő a hibás, hiszen kénytelen végighallgatni és feldolgozni a kritikát. Lehet, hogy valóban helytelenül jár el, és ezt most belátja, ezzel lehetővé teszi, hogy ne derüljön fény arra, hogy társa akár tudattalanul, akár tudatosan galád hatalmi játszmát folytat.

Társadalmunk értékskáláján a racionalitás és az intelligencia igen előkelő helyet foglal el. Aki intelligenciáját kifejezésre akarja juttatni, ezzel valójában azt akarja megmutatni, mennyire értékes is ő. Egy társkapcsolatban háromféle módon tudják a felek előtérbe játszani intelligenciájukat:

AZ INTELLIGENCIA MINT STÁTUSZSZIMBOLUM:

A beszélgetés során hangsúlyt kap a képzettség és a tudás, ezáltal nyilvánvalóvá tesszük partnerünk számára, hogy mi milyen műveltek vagyunk, és hogy milyen briliánsan tudjuk magunkat kifejezni bármely témában.

AZ ÉPÍTŐ MÓDON ALKALMAZOTT INTELIGENCIA

Saját intelligenciánkat a másik megsegítésére vetjük be, és készséggel adunk át belőle neki.

DESTRUKTIV MÓDON ALKALMAZOTT INTELIGENCIA

Ebben az esetben az intelligencia alkalmazási területe a kritika: „látod, kritikám a te javadat szolgálja, és ezzel nyilvánvalóvá teszem számodra, hogy fölötted állok.”

Ettől függetlenül természetesen létezik az ingerült vádaskodás és gáncsoskodás, amely a feszültséggel teli elégedetlenség, a frusztráció ,és az agresszió szül. A kritikának ez a formája is destruktív, és elég nehéz eldönteni, mikor melyik fajtájával van dolgunk.

A hatalmi demonstráció többnyire a következőképpen fogalmazódik meg: megmutatom neked, hogy minden szempontból fölötted állok, ismerd hát el az értékemet, intelligenciámat, rendeld magad alám, és csodálj engem.

A frusztráció a következőképpen fogalmazódik meg: megmutatom neked, hogy elégedetlen vagyok, nem érzem boldognak magam, és hogy te tenni tudsz valamit annak érdekében, hogy én elégedett legyek. Tegyél hát valamit, hogy ne legyek ennyire ingerült és bosszús!

A destruktív kritika a következő formában is jelentkezhet: elégedetlen vagyok önmagammal és veled is; ezenkívül, intelligens vagyok, amit kifejezésre is juttatok azáltal, hogy téged kritizállak, és egyszerűen megérdemlem, hogy élethelyzetünk jobbra forduljon. Kritikám adjon késztetést neked arra, hogy tegyél valamit a helyzet megváltoztatásáért. Elégedetlenségemnek, te vagy az oka. Értékesebb, intelligensebb vagyok, mint gondolod, és ezt azzal is kifejezésre juttatom, hogy téged kritizállak. Elégedetlen vagyok, tegyél hát róla, hogy elégedett legyek.

Szeretném hangsúlyozni, hogy itt határozottan destruktív kritikáról van szó. Az olyan megállapítás ugyanis miszerint valamely cselekedettel bizonyos tévedések elkerülhetők, természetesen teljesen rendjén valók. A kritika nem feltétlenül, és nem mindig káros a társkapcsolatra. A konstruktív kritikát arról lehet felismerni, hogy a következő alapállásból indít: „egy csónakban evezünk, kérlek, ne érts félre, nem bántani akarlak, hanem segíteni neked. Szeretném, ha tovább tudnál lépni, és ez a hibád nem akadályozna benne. Ne haragudj a nyíltságomért, tudom, hogy ez fáj neked, mégis meg kell mondanom, mert tudom, hogy hasznodra lesz.”

Ebben a konstruktív kritikában szeretet van, és távol áll tőle a szándék, hogy a másikat megnevelje, vagy saját képére formálja. Az efféle kritika nem okoz problémát a társkapcsolatokon belül, sőt, hacsak nem különlegesen érzékeny a partner, hálásan fogadja, és csak erősíti a bizalmat és a szeretetet.

Ezzel szemben a destruktív kritika válságba sodorja a társkapcsolatot, mert indirekt módon megkérdőjelezi a szeretetet is, és ez épp úgy vonatkozik az agresszió és a frusztráció szülte kritikára, mint az intelligenciafitogtatásra, amely nem más, mint HATALOM fitogtatás. Megmutatom a másiknak, hogy én vagyok az erősebb, hogy látom a te gyengéidet, felhívom rájuk a figyelmedet, és örülhetsz, hogy ennyire őszinte vagyok hozzád. Akarod, hogy segítsek neked, vagy hagyjam, hogy védekezz, és aztán áldozatul ess saját hibáidnak? Azt akarod, hogy szemet hunyjak, vagy a te szemedet is felnyissam? Látod, én csak jót akarok neked.

A kritika a következő hatalmi helyzetet tükrözi: felhívom a figyelmedet rá, hogy én intelligens vagyok, és azt akarom, hogy elismerjenek. Erőss vagyok, te pedig gyenge. Legfőbb ideje, hogy ezt belásd. Erősebb vagyok, mint te, ehhez tartsd magad. Úgy lesz, ahogy én mondom, nem pedig ahogy te.

Nagyon fontos, hogy felismerjük ezt a hatalmi sémát. Aki így jár el, saját intelligenciájának hangsúlyozásával felmagasztosítja önmagát; felsőbbrendű, arrogáns fellépését látszólagos pozitív motiváció mögé rejti: „hiszen csak segíteni akarok neked”, „én végig segítettem, és ott voltam neked”, sajnos fel sem merül benne, hogy milyen minőségben tette mindezt, és hogy milyen romokat hagyott maga után. A valóságban pedig ez így hangzik: „meg akarom mutatni neked, hogy okosabb vagyok, mint te, a jövőben tehát ehhez tartsd magad. Az én ötleteim jobbak, mint a tieid, tehát legjobb lesz, ha én határozom meg, mi történik, nem pedig te. Ne légy hát olyan ostoba, hogy nem hallgatsz rám, hiszen én jobban átlátom a dolgokat. Kritikám ezt célozza meg, és utat kíván neked mutatni.”

Arról van tehát szó, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá legyen, kinek a kezében van a gyeplő, kié a hatalom. A kritikának ez a formája különösen problematikus, ugyanis a megkritizált félnek nincs más lehetősége, mint hogy elismerje a kritika jogosságát, és alárendelje magát, vagy pedig tiltakozzon ellene, és ezzel a hatalmi kérdést újra felvesse. A szeretet szakítópróbának lesz kitéve: ismerjem el és rendeljem magam alá, vagy szálljak szembe felsőbbrendűségével, és küzdjek meg vele. Ha az utóbbit választom, abból veszekedés lesz. Csakhogy aki szeret, az kerüli a veszekedést. Hátrányosabb helyzetben van-e hát az a fél, aki szeret?

Ellenkezőleg igen erős pozícióban van. A destruktív kritika nem gyengíti szeretetét. Viszont teljesen tisztán fog látni, mivel a hatalmi kérdéssel konfrontálódik, éspedig nemcsak ebben a pillanatban, hanem a későbbiek során is. Kénytelen lesz feltenni magának a kérdést: Akarom-e, hogy társam leplezett kritikájával a jövőben is fölényét hangoztassa, vagy nem akarom?

Intelligenciafitogtatási neurózisa van, vagy általános elégedetlenség, azaz frusztráció miatt kritizál, és ennyire agresszívan destruktív?

Hatalmat akar-e gyakorolni fölöttem, el akar-e nyomni engem, vagy motiválni akar? Elég nehéz ezeket elválasztani egymástól. Meg kell tehát őriznem a teljes szabadságomat, hogy mindezt figyelmesen és mégis tökéletesen előítélet mentesen, rá tudjak látni.

A destruktív kritika mögött, gyakran irigység rejlik. Ha nekem sok olyan pozitív tulajdonságom van, amiért mások szeretnek, a társam ezt nehezen tudja elviselni. Éppen olyan jó, vagy akár jobb akar lenni, mint én. Az irigység iszonyatos érzelmi vírus: „elismerem, hogy te jó vagy, irigylem, és ezért jobb akarok lenni, mint te – tehát megkritizállak. Ez is hatalmi játék: amikor megkritizállak, akkor negatív fényben tüntetlek fel, aminek következtében én kerülök pozitív fénybe.”

Azt gondolnánk, hogy akik szeretik egymást, nem irigykednek egymásra. Ez így is van, csakhogy egy teljesítményközpontú társadalom normái között élve igen gyakran előtérben kerül az értékítélet. Vagy az intelligencia és a kritika által, vagy azáltal akarunk fölénybe kerülni, hogy hatalmunk van a szerelem fölött. Nem tud a társam szeretni, ezért kritizál, éspedig nem konstruktív, hanem destruktív módon, hatalmi játékot folytat, aminek semmi köze a szeretethez, és az előbb-utóbb a kapcsolat széthullásához vezet, és a szétköltözés elkerülhetetlen lesz.

Amikor erre sor kerül, szinte egybehangzóan állítja mind a két fél: „Szerettük egymást, és még mindig szeretjük, de elvéreztünk a kritikák ejtette sebekben, függetlenül attól, hogy ezt a kritikát mi motiválta.”

Ne akarj nevelni, csak szeretni…

Partnerkapcsolat két felnőtt között jön létre, ne akarjuk hát megnevelni a másikat. Ha úgy megyünk bele egy kapcsolatban, hogy meg fogjuk tudni nevelni a párunkat, kevés sikerre számíthatunk, hiszen nem tudhatjuk, mi a megfelelő módszer arra, hogy társunkat bármire is megtanítsuk.

Többnyire tudattalanul ugyanazokat a nevelési mintákat vesszük át, amiket a szülői házból magunkkal hoztunk, amelyeket gyerekkorban szüleink velünk szemben alkalmaztak.

A statisztika szerint a nevelés inkább fenyítést jelent, mint dicséretet. A legtöbb szülő, szeretet és empátia nélküli dorgálást, fenyegetést és büntetést alkalmaz, és ez nagyon helytelen. Ha ezt a nevelési módszert partnerünkkel szemben alkalmazzuk, akkor az illető védekezésre kényszerül, ahogyan ezt gyerekkorában megtanulta. Megbántva és duzzogva vissza fog vonulni a csigaházába, vagy csak azért is megpróbálja keresztülvinni akaratát.

Ez csak néhány azok közül a magatartás minták közül, amelyekkel a szigorra reagálhatunk. Annyi bizonyos, hogy a partner kellemetlennek fogja látni, ha felnőttként nevelni próbálják, és vagy nyíltan, vagy leplezve, de tiltakozni fog ellene.

Ha már nem bírja elviselni, hogy úgy kezeljék, mint egy gyereket, vagy kedvetlen lesz, és kellemetlen tapasztalásait megpróbálja elfojtani, vagy agresszív érzelmi kitöréssel reagál. Harcolni fog a szabadságáért és önrendelkezési jogáért, mert azt szeretné, hogy hibáival együtt fogadja el őt a társa.

Mindenkinek megvannak a maga gyengéi, mindnyájan követünk el hibákat. Egyikünk sem szereti, ha hibáira autoriter módon hívják fel a figyelmét, és bár szeretné belátni hibáit, nem kívánja, hogy értük megdorgálják. Meg kell tanulnunk, hogy egy párkapcsolatban tisztelettel bánjunk egymással. A kritika legyen építő és soha ne romboló. Inkább dicsérjünk ahelyett, hogy dorgálnánk, tehát a dolog pozitív oldalát emeljük ki, ne pedig a negatívot hangsúlyozzuk.

Nagyon sok múlik a hangsúlyon és az arcjátékon. Ha a goromba és gúnyos hanghoz még ráadásul megvető arckifejezés is társul, még a dicsérő szó is megrovásként hat, azaz destruktív hatása lesz.

Nagyon alapos önmegfigyelésre van szükség ahhoz, hogy a másik „nevelési” stílusát önmagunkon is észrevegyük. Gyerekkorunkban a szülők nevelése által igen sok sérülés ért bennünket, amely az iskolai évek során tovább folytatódott, amikor a tanárok teljesítményünket másokéval vetették össze: vegyél példát a társadról, ő jobban tudja. Állandóan másokkal hasonlítottak össze bennünket, és ez az értékelés sebeket ejtett rajtunk.

Ha partnerünk ugyanezt a módszert alkalmazza – „előző feleségem jobban csinálta”, - akkor ezzel a régi sebekben újabb tüskét szúr, és az elfeledett fájdalom ismét életre kel. A gyerekkorunkban és ifjúkorunkban tapasztalt nevelési módszerek következtében valamennyien sebezhetőek vagyunk. Ezt jó szem előtt tartani, ha nem akarjuk társunkat örökösen megbántani. Csakhogy nem vagyunk elég figyelmesek, mert azt hisszük, hogy teljesen természetes és helyes dolog, ha mások példájára hivatkozunk. Nem tűnődünk el rajta, nem járunk utána, mert elfojtottuk magunkban azokat a fájdalmakat, amelyeket szüleink velünk szembe tanúsított magatartása okozott.

Amikor partnerünk kritizál bennünket, és nevelni akar minket, ez a régi fájdalom újra elevenen lüktetni kezd: a frissen ejtett seb azért hat ilyen intenzíven, mert összefüggésben áll a múltban okozott sebekkel, amelyekről azt hittük, már régen elfelejtettük őket.

Teljesen új nevelési elvekre van tehát szükségünk ahhoz, hogy egy partnerkapcsolatban társunk hibáival megbirkózzunk. Ezt külön meg kell tanulni. Csakhogy mi sem vagyunk készen rá. Azt hisszük, ha szerelmesek vagyunk, és a másik is szeret bennünket, akkor semmi gond nem lehet. Ám ez teljesen téves felfogás, mert amikor szeretünk valakit, el is bizonytalanodunk. Ebben is nagy szerepük van a gyerekkori élményeknek, a tekintélyelvű nevelési módszerek mellett szeretek-e engem, vagy az az érzésem volt, hogy szüleim szeretetét ki kell érdemelnem? Elfogadtak-e engem olyannak amilyen vagyok, akkor is, ha valami rosszat tettem, vagy ebben az esetben egész személyiségem megkérdőjeleződött?

Ezek a régi gyerekkori félelmek a kapcsolat feszült pillanataiban ismét felbukkanhatnak.

A férfi és a nő közötti szeretet, természetesen különbözik a szülő-gyerek szeretettől, amely egészen más szituációban működött, hiszen akkor még gyerekek voltunk, azaz szüleinktől függtünk. Amikor két felnőtt szereti egymást, szexuális kapcsolatot létesít, azt gondolnánk, hogy a szerelemnek, szeretetnek ez a formája független a korábbi szülő-gyerek kapcsolattól. Csakhogy a korábbi tapasztalatokkal és élményekkel nagy valószínűséggel szoros kapcsolat áll fenn, kívánatos hát, hogy függetlenedjünk tőle, azzal, hogy elfogadjuk partnerünk másságát, és végig tudatosak maradunk.

A kapcsolatot, mint az élet ajándékát kell elfogadnunk, és ezért nagyon óvatosan kell bánnunk vele. Új lehetőséget kapunk általa ahhoz, hogy egész lényünket betöltse a szeretet, és átalakítsa tudatunkat. Ez fog hozzásegíteni bennünket, hogy a régi sebeket végérvényesen begyógyítsuk. A szeretet ereje a múltban szerzett lelki sebek kitűnő gyógyítója, hatalmas energia, amelynek segítségével, más szemmel látjuk a világot. A szerelem vak, mondják a cinikusok, de hidd el kedves olvasó, épp ellenkezőleg tisztánlátást kölcsönöz neked.

Sajnos azonban az új energetikai állapotot csak rövid ideig tudjuk megőrizni, aztán ismét visszazökkenünk a régi kerékvágásba. A szeretetenergia legnagyobb ellensége a félelem, amely a gondolatainkban jelenik meg. Gondolatainkkal, mi magunk teremtjük meg önmagunkban a félelmet, de az is előfordul, hogy a környezetünkben lévő emberek gondolatai, szavai keltik életre bennünk.

A félelem a szeretetenergia ellenpólusa. Tökéletesen mentesek a félelemtől csak akkor leszünk, ha a szeretet teljes mértékben kibontakozik. Mihelyt azonban eluralkodik a félelem, szertefoszlik a szeretet, és létrejön a szeretet utáni vágy. A félelem hatalmas energia, amely újra és újra kibillent bennünket lelki középpontunkból. Önmagában a vágy, nem hozza vissza a szeretetet, nagyon sokat kell annak érdekében tenni, hogy a félelmet legyőzzük, és ezzel teret biztosítsunk a szeretetnek.

Ahol ugyanis félelem uralkodik, a szeretet nem talál magának helyet. Ha tehát fontos számunkra a szeretet, elkerülhetetlen, hogy félelmeinkkel szembe nézzünk, és komolyan vegyük, megértsük mások félelmeit is.

Partnerkapcsolati krízisek kialakulása

Sokan úgy gondolják, hogy a szerelem segítségével mentesülnek a partnerkapcsolati krízisektől. Úgy vélik, hogy ha elég erős a szerelem, akkor éppen a szerelem ereje által csodásan úrrá tudnak lenni minden leendő krízisen – ha egyáltalán sor kerül krízisre. És valóban így is van, mihelyt alábbhagy a szerelem, nő a feszültség és a frusztráció. A szerelem azonban egyáltalán nem véd meg a partnerkapcsolati krízisektől, legalábbis nem az a szerelem, amit a legtöbb ember számára ez a fogalom jelent. Állítom, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs róla, hogy valójában mi is a szerelem. A nézeteltérések már abból adódnak, hogy mind a két félnek más és más elképzelései vannak erről az érzésről.

Újra és újra ugyanaz a kérdés: mi is tulajdonképpen a szerelem?

Azokban a percekben, amikor szerelmesnek érezzük magunkat, tudjuk, mi a szerelem. Ám mihelyt dühösek vagyunk a társunkra, ez a harag maga alá gyűri a szerelemérzést. Hirtelen mintha elfújták volna, és tűnődhetünk, hogy „csak” szerelemérzés volt-e, vagy „csak” szexuális vonzalom, vagy „valódi” szeretet.

Amikor egy pár társkapcsolati gondjaival felkeres, akkor a félreértések és frusztrációk egész skáláját sorolják fel nekem. Arra a kérdésre, hogy szereti-e Ön a társát, többnyire azt a választ kapom: szeretem, és nem szeretném elveszíteni Őt. Amikor azonban tovább kérdezem: szerelemmel szereti? Akkor tűnődő kifejezés jelenik meg az arcukon, majd rövid hallgatás után kiszakad belőlük a megállapítás: tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mi az a szerelem.

Ilyenkor rendszerint visszakérdezek: szerette Ön valaha is a társát? Igen gyakran kapok erre olyan választ, hogy: igen, kapcsolatunk kezdetén. Ritkán bár, de olyan válasz is elhangzik: azt hiszem soha nem szerettem igazán.

A kapcsolat során a szerelem elhomályosul, eltűnik, mintha felőrölnék a hétköznapok gondjai. Sokan csüggedten állapítják meg ilyenkor, hogy szerelmük „egyszerűen nem volt elég erős”.Csakhogy a legritkább esetben ez az igazi ok.

Az együttélés egyfajta kijózanodást eredményez, kiderül, hogy a másik fél gyengédsége, vonzalma, szeretetteljes közeledése nem volt elég kitartó. A hétköznapok a maguk apró-cseprő gondjaival, a stressz és a frusztráció ráébreszt bennünket, hogy társunk szerelmes volt ugyan, de egész valója, mentalitása mégsem volt „szeretetteljes”. Mihelyt úgy érzi a partner, hogy támadások érik, ingerült lesz, és goromba. Mi pedig csalódottak leszünk, felismerjük, hogy csalódnunk kellett benne. Úgy érezzük tehát, hogy megcsalt bennünket, hogy kijátszott minket. Lehull a lepel. Rájövünk, hogy védekező állásba vonult. Ez pedig feszültséget szül. Feszült helyzetben szó-szót követ, de ezek a beszélgetések még nem jelentenek vitát. Elhangozhatnak mégis olyan megjegyzések, amelyek gúnyosnak tűnnek, amelyekből irónia csendül ki, sőt esetenként akár cinizmus is. Ezzel pedig nem számoltunk.

Egy ilyen feszült helyzetben, az a tréfásan odavetett megjegyzés, miszerint: „Neveltetésed hagy némi kívánnivalót maga után!”, hirtelen fenyegető árnyalatot kap, holott csupán egy polcon felejtett fogkefe váltotta ki. „Anyám szabad szellemben nevelt, nem pedig olyan szigorúan, ahogy téged!” – hangzik erre az ingerült válasz. –„ Azon kívül nem vagy az apám, úgyhogy csak ne akarj megnevelni.”  A másik akkor észreveszi, hogy túl messzire ment, és átölelve társát azzal a megjegyzéssel, hogy:- „Nem úgy gondoltam, ne haragudj!”, levezetheti a feszültséget, és visszaállíthatja a szeretetteljes kapcsolatot. Ám ha a partner nem tud úrrá lenni frusztráltságán és ingerültségén, esetleg így válaszol: „Nem szabad szellemben nevelt az anyád, hanem egyáltalán nem nevelt!” Így aztán nemhogy enyhítene a helyzeten, hanem tovább élezi.

Akkor nincs megoldva semmi, ha a társ békéltető szándékkal csak annyit mond, ha egyáltalán mond valamit: „Alkalomadtán erről még majd beszélgetünk. Én mindenesetre meg vagyok elégedve a neveltetésemmel. Különben is semmi gond, elteszem a fogkefét, és azzal kész.” A beszélgetés ugyanis mély nyomokat hagy benne, a későbbiekben újra és újra felmerül gondolataiban, és azon fog tűnődni, miként reagálhatott volna rá. Gyűlik benne a harag: „Hogyan merte kifogásolni a neveltetésemet? Mit akart ezzel egyáltalán mondani? Hogy jön ahhoz, hogy neveletlennek tartson? Ez egyszerűen pofátlanság. Hogy jön ahhoz, hogy elítélje a szüleim, kifogásolja nevelési elveiket, ezt nem hagyhatom annyiba! .. Micsoda fennhéjázás! Hiszen még azt sem tudja, hogyan kell rendesen megteríteni az asztalt. Őt vajon, hogy nevelték?

És ezzel valójában már le is rakták a további krízisek alapjait. Gyűlik a méreg, és megszületik az elhatározás, hogy a következő alkalommal bizony ő sem fog lakatott tenni a szájára, ha a másik valamit hibázik.

Azt mondjuk ugyan magunknak, hogy ilyen apróság miatt ez a gyönyörű és csodálatos szerelem nem kerülhet veszélybe, ezt nem engedhetjük meg, de az is megfordul a fejünkben, hogy hasonló becsmérlő megjegyzéseket, bármennyire tréfás szándékkal is hangzottak is el, a jövőben határozottan visszautasítjuk. A méreg tovább dolgozik bennünk a nap folyamán, ilyet én soha nem mondtam volna neki, soha nem bántottam volna meg őt ennyire, eszembe se jutott volna. Miért mondja ezt nekem? Azt hiszi, hogy bármit megtehet velem, és én mindent le fogok nyelni?  Azt hiszi, hogy jobb nálam? Hogy fölöttem áll?

És máris feltámad a bizalmatlanság, napirendre kerül a hatalmi kérdés: Ki engedhet meg magának, és mit. Kinek jár több mint a másiknak? És milyen jogon? Én vajon kevésbé vagyok értékes? Azt gondolja, hogy fölöttem áll? És megszületik az elhatározás, hogy a következő hasonló szituációban nem engedünk, nem akarunk minden áron békét, nem akarjuk levezetni a feszültséget, hanem haragunknak szabad utat engedünk. Ha társunk ekkor engedd, akkor jó, ha nem, akkor majd meglátjuk.

Gondolatainkra hatással van minden szituáció, minden megjegyzés. Ha valamelyik helyzet, ilyen vagy olyan módon megoldódott is, akár órák, akár napok múlva, maga a megbántottság még elevenen él, és ezt jó, ha tudatosítjuk magunkban. Éppen ezért nagyon fontos, hogy ügyeljünk rá, mit mondunk, különösen pedig arra, hogy milyen hangsúllyal. Lehet, hogy úgy tűnik, mi kerülünk ki győztesen a szópárbajból, ám ez tovább fog dolgozni a másikban, társunkban, és visszavágásra késztetheti. Várni fog az alkalomra. Megbántottságában, sértettségében azt fontolgatja, hogyan vesz majd elégtételt. Lehet, hogy már rég elfelejtette, mit is mondott, és nem győz csodálkozni azon, miért reagál ilyen ingerülten társa.

Szúrják - vágják egymást, így osztogatják a „pofonokat” egymásnak, mígnem teljesen elmérgesedik a helyzet. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez, de még csak a szeretethiányhoz sem. Közönséges buktatók ezek, melyeket a hétköznapok hoznak elénk, és melyek, ha sűrűsödnek, a kapcsolat kríziséhez vezetnek.

Önismeret és partnerkapcsolat

A szerelem és a szeretet az a varázsszó, amely a tárkapcsolat nyitja. Számos film, zene és regény foglalkozik ezzel a témával, és a keresztény vallásokban is kulcsszó a szerelem. Számtalan oka lehet annak, hogy miért megyünk bele egy viszonyba, és ezeket az okokat nem árt kíméletlenül feltárni. Csak akkor tudjuk tisztázni kapcsolatunkat, ha önmagunkkal tisztában vagyunk.

 Ezért előszeretettel hangsúlyozom, mennyire fontos önmagunk megismerése. Az önismeret előfeltétele annak, hogy értelmes kommunikációba bocsátkozzunk másokkal. Nagyon sok ember vágyik a szerelemre és a társkapcsolatra. Szerelmet várunk egy másik embertől, akit vonzónak találunk, akkor is, ha mi nem szeretjük magunkat. Ha valaki más szeret bennünket, akkor szeretetre méltónak találjuk magunkat, mert ez számunkra annak a bizonyítéka, hogy szeretetre méltók vagyunk. Csakhogy ez nem helyes.

Számos könyvet írtak már azzal a témával, hogy „Ismerd meg magad!”, de úgy tűnik az önismeret nem annyira fontos téma, mint a szerelem, holott pedig előfeltétele annak. Csakhogy ezt kevesen akarják elfogadni, inkább másokban keresik tükörképüket, ami önmagában véve nem volna baj, ám felmerül a kérdés: vajon miért nem nézünk magunkba, miért keressük a tükröt másoknál? Számos oka van ennek, érdemes hát egy kicsit alaposabban tárgyalni.

Ismételten hangsúlyozom: figyeljük önmagunkat, mert önmagunk megismerése kulcsfontosságú. A páciensekkel való beszélgetés során gyakran hangoztatom, mennyire fontos, hogy az ember szembesüljön önnön érzelmeivel, a félelemmel, az irigységgel, a nagyravágyással, az agresszióval, mindazokkal az érzésekkel tehát, amelyeket önmagában nem kíván észrevenni. Ha kíméletlenül szembe nézünk önmagunkkal, láthatjuk mindezt – félelmet, agressziót, féltékenységet, becsvágyat, erőszakot, és irigységet. Azt szoktam javasolni a klienseimnek, hogy nézzenek önmagukban, és ne hunyják le a szemüket, csak azért, mert ezeket általában negatív érzéseknek tartjuk. Ez a bizonyos önismeret, önmegismerés, ami elengedhetetlenül fontos, ezért is fogom gyakran felhívni rá a figyelmet. Hasonlóképpen fontos és megszívlelendő a következő is: soha ne fojtsunk el semmit, ami látszólag negatív, mert ezzel csak menekülünk önmagunk elől.

 A legtöbb ember ezt teszi, magad is megfigyelheted, önmagadon is és másokon is. Ezért mondom, hogy: legyen már vége a folytonos menekülésnek, nézzünk már szembe önmagunkkal. A fogadóórákon is ezt hangsúlyozom. Ott persze könnyű dolgom van, mert kineziólógusként tekintélyem van, amire nem tartok ugyan igényt, de kétségtelen, hogy felruháztak vele.

 A terápiás megbeszéléseken természetesen gyakran előfordul, hogy ellenállásba ütközöm. Klienseim problémákat akarnak velem megbeszélni, amiket mások okoznak nekik: a párjuk, a főnökük, egy barát, stb. Mindig a többiek a bűnösök. Ha a többiek nem volnának, minden tökéletesen rendben volna. De vajon valóban minden rendben volna?

Ilyen esetekben azt szoktam mondani: „ A többiek ugyanolyanok, mint Te, éppúgy agresszívek, éppúgy félnek, féltékenykednek,irigykednek, éppúgy működik bennük a szexuális vonzalom. Illúzióik vannak, vágyaik, és kívánságaik. Terveket kovácsolnak, alapelveket állítanak fel, filozófiákat teremtenek, és mindegyikük rendelkezik szellemi és lelki motivációval. Természetesen mindegyikük egoista is. Te, talán nem vagy egoista? Ismerd fel saját egoizmusod, ismerd fel önmagad! HA TE NEM AKAROD MEGÉRTENI SAJÁT MAGAD, HA ELFUTSZ, ÖNMAGAD ELÖL, HOGYAN ÉRTHETNÉNEK MEG A TÖBBIEK?Elvárnád a többiektől, hogy vegyék maguknak a fáradságot, és próbáljanak megérteni, miközben Te a kisujjadat sem mozdítod annak érdekében, hogy közelebb kerülj önmagadhoz? Hiú remény azt várni másoktól, hogy mindezt megtegyék. Túlbecsülöd őket.

Neveltetésünknek köszönhetően hajlamosok vagyunk rá, hogy másokat túl, magunkat pedig alulértékeljük. Volt idő, amikor felnéztünk a szüleinkre és a tanárainkra is, míg egyszer csak rájöttünk, mindez mennyire nem a saját véleményünk volt. A szülők veszekednek egymással, a tanárnő agresszív, esetleg depressziós is, becsvágyó, egoista, irigy; lehet, hogy van valamelyes tekintélye, de példaképpé nem tud válni. Így aztán eszményképet keresünk a külvilágból, távol a mi őseredeti világunktól, és ezt a külső világot tartjuk az egyedüli realitásnak. Csakhogy ez a tartás törékeny, mert illúziókra épül, akárcsak a külső világ, amelyről azt képzeljük, hogy megtaláljuk benne, amit keresünk.

Ha ott keresgélünk, csalódni kényszerülünk. Végül aztán partnert, vagy partnernőt keresünk, valakit, valamit, akibe-amibe belekapaszkodunk.

Úgy tűnik, mintha a szerelem, azt nyújtaná nekünk, amit ilyen intenzitással senki sem adott, csakhogy ez is törékeny, ingatag dolog, így aztán előbb-utóbb csalódottak leszünk, cinikusak, egoisták, kőkemények és brutálisak.

Kedves olvasó, kérlek, ne keress külső támaszt senkiben és semmiben, csak kizárólag önmagadban. Szeresd önmagad, ismerd meg önmagad, és légy a saját példaképed. Visszautallak önmagadhoz, mert mindenekelőtt azt szeretném, hogy felismernéd, hogy egyedül és kizárólag Te tudhatod, mi a jó neked. Senki mást ne kövess, csak kizárólag önmagadat. Te vagy önmagad középpontja, és ehhez az egoizmusnak semmi köze.

Ha tisztán látod önmagad, és képes vagy kíméletlenül őszinte lenni önmagadhoz, akkor ez meghatározza cselekedeteidet, és megszületik a szeretet.

Nem más fogja megmondani neked, miként cselekedj, hanem te magad fogod tudni, mit tegyél; nem más fogja megmondani neked, kit szeress, hanem benned születik meg a szeretet, és az tiszta lesz, egyértelmű, minden kétséget és csalódást kizáró. Szeretni fogsz, és nem lesznek ezzel kapcsolatos problémáid. Tudom, hogy nem könnyű ezt megtenni. Olyan elengedő szeretetről van itt szó, amelynek semmi köze az egész társkapcsolati stresszhez. Ha úgy érzed, egyedül nem megy, Én itt vagyok és segítek Neked…..

Szerelem és szexualitás

A szexualitás minden szempontból rendkívül fontos szerepet játszik az életünkben. Manapság, amikor már nincsenek tabuk, amikor nyíltan lehet mindenről beszélni, és amikor szinte mindent tudunk a szexualitásról, egyszerűnek tűnik a szexuális kielégülés megszerzése. Ennek ellenére éppen a szexualitás teszi egyre bonyolultabbá társkapcsolatainkat. Ismerek például egy párt, remekül megvannak egymással, nagy barátságban, de testi kapcsolat nélkül, egy másiknál pedig pompásan működik a szex, a hétköznapok azonban veszekedéssel telnek.

Mindenekelőtt nézzük meg, vajon a szerelem feltétele-e a jól működő szexualitásnak. Az elmúlt évek alatt a praxisomban szerzett tapasztalatok alapján, állíthatom, hogy nem, a szerelem nem előfeltétele a jónak minősíthető szexuális együttlétnek. Két különböző dimenzióról van szó, az egyik a szerelem, a másik a szexualitás. Nagyon könnyen lehetséges szexuális vonzalom szerelem nélkül is. Bár azt szokták mondani, hogy ahol a szexuális vonzalom jelentkezik, ott a szerelem is jelen van, én azonban szeretném hangsúlyozni, hogy szó sincs automatikus egybeesésről. Tapasztalataim mondatják velem, hogy a legtöbb embernek, mindenekelőtt a férfiaknak fogalmuk sincs róla, mi a szerelem, csak azt tudják, hogy mit jelent számukra a szexuális vonzalom.

Aki nem érzett még szerelmet, az a testi vágyat fogja szerelemnek tartani, és ettől nem is lehet nagyon eltántorítani, mert ugyan ki tudná elmagyarázni, mi is a szerelem.

Akik párkapcsolatukat szexuális vonzalomra építik – és ez igen gyakori jelenség - , el fognak válni, mert a szexuális vonzalom olyan jellegzetességekhez kötött, melyek változnak az idő folyamán. Gondolok itt arra, hogy telik-múlik az idő, az egyik felszed pár kilót, a másik megváltoztatja a frizuráját, stb. Helytálló persze az ellenvetés, hogy mindezek csupán külsőségek, csakhogy sokaknál a szexuális vonzalom éppen ezeknél a külsőségeknél ragad meg. A legtöbb ember bizonyos szexuális stimulálásra kondicionált, ki többre, ki kevesebbre. (női lábak, mellek, karcsú derék, stb.)

Sok nőt azonban nem a férfi külseje vonz, hanem sokkal inkább a társadalomban elfoglalt helye, státusza, rangja. Egyszer így fogalmazott az egyik kliensem: „Az a férfi, aki nem keres havonta több millió forintot, nem is érdekel.

Ez hoz téged izgalomba? – kérdeztem

Igen, szexuális izgalmat vált ki belőlem, megpróbálom elcsábítani. Bizonyára az én szexualitásommal lehet valami, Te talán elítélsz érte, de nem tehetek róla, egyszerűen így van, magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Az a férfi, akinek pénze és hatalma van, szexuális vágyat ébreszt bennem.

Akkor is, ha testileg se nem szép, se nem mutatós férfiről van szó? –érdeklődtem.

A pénzén, a hatalmán keresztül válik számomra érdekessé, és hat rám, mint nőre.

Szexuálisan is?- kérdeztem.

Igen, szexuálisan is – hagyta helyben.

Nem felszínes ez egy kicsit?

Dehogynem! De vajon azok a férfiak, nem felszínesek-e, akik a nő külsődleges jellemzőire – dekoltázsára, lábára, karcsú csípőjére – figyelnek? Vagy például a korára?  Idősebb, sikeresebb férfiak előszeretettel választanak maguknak fiatal nőket – ez vajon nem felszínes dolog?

Tehát érzékelhető, hogy a felületességet nem hagyhatjuk figyelmen kívül, minthogy újra meg újra beléje botlunk. Szexualitásról, szexuális vonzalomról beszélünk, szexuális vágyainkra ható dolgokról, de vajon ezeknek van-e közük a szerelemhez? A szexuális vonzalom nyilvánvalóan nem azonos a szerelemmel, sokkal inkább valamely dimenzió, amelyet még csak nem is feltétlenül érint meg a szerelem, mert tőle tökéletesen függetlenül is működhet. Világosan meg kell tehát értenünk, hogy a szexuális vonzalom és a szerelem két külön dolog.

A nagy ideálkép nem a szexualitás, hanem a szerelem. A szex profán, a szerelem sokkal magasabb értékeket kap a ranglistán. Ekképpen az ideál és a valóság elválik egymástól, mert valójában, tehát egészen konkrétan, a szexuális vonzalomnak tulajdonítunk nagyobb fontosságot, mint a szerelemnek. Ha a szexet ráadásul szerelemnek is álcázzuk, tökéletes lesz a zavarodottság, ami a lehető legnagyobb probléma. Nem látunk tisztán, és ez boldogtalanná tesz bennünket, sőt akár meg is betegíthet. Tisztáznunk kellene tehát a dolgokat, kérdés csupán, hogy akarjuk-e egyáltalán. Én azt gondolom, hogy NEM. Nem akarunk tisztán látni, mert ezzel újabb, fájdalmasabb konfliktusoknak tennénk ki magunkat. Inkább nem is akarunk tudni róla. Marad tehát az elérhetetlen álomnak a szerelem, miközben vadul keressük a szexet.

Így azonban a szerelem és a szex összeütközésbe kerül egymással az életünkben, és hogy ezt elkerüljük, egyenlőségjelet teszünk a kettő közzé. Minthogy nem tudjuk, mi a szerelem, ám a szexuális vonzerőt pontosan érzékeljük, belemegyünk hát a szexbe, és kiemelve a profanitásból, szerelemmé idealizáljuk.

Bármennyire elementáris erejű is a szexualitás, úgy tűnik, kisebb jelentőséget tulajdonítunk neki, mint a szerelemnek. A legtöbb ember egyformán vágyik szexre és szerelemre. Ha valaki azt mondja „szexuális vágyat ébresztett bennem”, és ezt egyéb úton-módon is kifejezésre juttatja, készek vagyunk belemenni a kapcsolatba, feltéve, ha mi is hasonlóképpen érzünk. Ha azonban, azt mondja valaki, hogy „szeretlek”, ez nem feltétlenül ébreszt bennünk szexuális vágyat.

A szex és a szerelem tehát két külön dimenzió, és újra hangsúlyoznom kell, hogy igen sok problémát okoz. Az egyik fél szexre vágyik, a másik szerelemre. Az egyik szeretetteljes szexre gondol, amikor szerelmet mond, a másik azonban pusztán szexként értelmezi, és nem ismeri fel benne a szerelmet. Minden szexuális aktust át kellene hatnia a szeretetnek, csakhogy ez a legritkább esetben fordul elő: a szex üres szex marad. A szex ideál: szexus a szex kedvéért, a szerelemideál pedig: szex a szerelem kedvéért. Minthogy azonban sokan semmit sem tudnak a szerelemről, ez utóbbi esetben, nincs másról szó, mint az önmagáért való szexről.

Sokan csalódni kényszerülnek, mivel nem minden szerelem, ami annak látszik, ezért egy újabb szexuális kapcsolattól várják a csodát, ami persze nem jön, így hát továbbmennek, és egy újabb kapcsolat zsákutcájában tévednek.

Csak keveseknek adatik meg, hogy megtapasztalják a szeretetteljes szexet, és ők sem tudják megmagyarázni, mi is ez valójában, mert hiányoznak hozzá a megfelelő szavak.