PARTNERKAPCSOLATI KRÍZISEK

2015.07.16. 19:53

Partnerkapcsolati krízisek kialakulása


most.pngSokan úgy gondolják, hogy a szerelem segítségével mentesülnek a partnerkapcsolati krízisektől. Úgy vélik, hogy ha elég erős a szerelem, akkor éppen a szerelem ereje által csodásan úrrá tudnak lenni minden leendő krízisen – ha egyáltalán sor kerül krízisre. És valóban így is van, mihelyt alábbhagy a szerelem, nő a feszültség és a frusztráció. A szerelem azonban egyáltalán nem véd meg a partnerkapcsolati krízisektől, legalábbis nem az a szerelem, amit a legtöbb ember számára ez a fogalom jelent. Állítom, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs róla, hogy valójában mi is a szerelem. A nézeteltérések már abból adódnak, hogy mind a két félnek más és más elképzelései vannak erről az érzésről.

Újra és újra ugyanaz a kérdés: mi is tulajdonképpen a szerelem?

Azokban a percekben, amikor szerelmesnek érezzük magunkat, tudjuk, mi a szerelem. Ám mihelyt dühösek vagyunk a társunkra, ez a harag maga alá gyűri a szerelemérzést. Hirtelen mintha elfújták volna, és tűnődhetünk, hogy „csak” szerelemérzés volt-e, vagy „csak” szexuális vonzalom, vagy „valódi” szeretet.

Amikor egy pár társkapcsolati gondjaival felkeres, akkor a félreértések és frusztrációk egész skáláját sorolják fel nekem. Arra a kérdésre, hogy szereti-e Ön a társát, többnyire azt a választ kapom: szeretem, és nem szeretném elveszíteni Őt. Amikor azonban tovább kérdezem: szerelemmel szereti? Akkor tűnődő kifejezés jelenik meg az arcukon, majd rövid hallgatás után kiszakad belőlük a megállapítás: tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mi az a szerelem.

Ilyenkor rendszerint visszakérdezek: szerette Ön valaha is a társát? Igen gyakran kapok erre olyan választ, hogy: igen, kapcsolatunk kezdetén. Ritkán bár, de olyan válasz is elhangzik: azt hiszem soha nem szerettem igazán.

A kapcsolat során a szerelem elhomályosul, eltűnik, mintha felőrölnék a hétköznapok gondjai. Sokan csüggedten állapítják meg ilyenkor, hogy szerelmük „egyszerűen nem volt elég erős”.Csakhogy a legritkább esetben ez az igazi ok.

Az együttélés egyfajta kijózanodást eredményez, kiderül, hogy a másik fél gyengédsége, vonzalma, szeretetteljes közeledése nem volt elég kitartó. A hétköznapok a maguk apró-cseprő gondjaival, a stressz és a frusztráció ráébreszt bennünket, hogy társunk szerelmes volt ugyan, de egész valója, mentalitása mégsem volt „szeretetteljes”. Mihelyt úgy érzi a partner, hogy támadások érik, ingerült lesz, és goromba. Mi pedig csalódottak leszünk, felismerjük, hogy csalódnunk kellett benne. Úgy érezzük tehát, hogy megcsalt bennünket, hogy kijátszott minket. Lehull a lepel. Rájövünk, hogy védekező állásba vonult. Ez pedig feszültséget szül. Feszült helyzetben szó-szót követ, de ezek a beszélgetések még nem jelentenek vitát. Elhangozhatnak mégis olyan megjegyzések, amelyek gúnyosnak tűnnek, amelyekből irónia csendül ki, sőt esetenként akár cinizmus is. Ezzel pedig nem számoltunk.most3.jpg

Egy ilyen feszült helyzetben, az a tréfásan odavetett megjegyzés, miszerint: „Neveltetésed hagy némi kívánnivalót maga után!”, hirtelen fenyegető árnyalatot kap, holott csupán egy polcon felejtett fogkefe váltotta ki. „Anyám szabad szellemben nevelt, nem pedig olyan szigorúan, ahogy téged!” – hangzik erre az ingerült válasz. –„ Azon kívül nem vagy az apám, úgyhogy csak ne akarj megnevelni.”  A másik akkor észreveszi, hogy túl messzire ment, és átölelve társát azzal a megjegyzéssel, hogy:- „Nem úgy gondoltam, ne haragudj!”, levezetheti a feszültséget, és visszaállíthatja a szeretetteljes kapcsolatot. Ám ha a partner nem tud úrrá lenni frusztráltságán és ingerültségén, esetleg így válaszol: „Nem szabad szellemben nevelt az anyád, hanem egyáltalán nem nevelt!” Így aztán nemhogy enyhítene a helyzeten, hanem tovább élezi.

Akkor nincs megoldva semmi, ha a társ békéltető szándékkal csak annyit mond, ha egyáltalán mond valamit: „Alkalomadtán erről még majd beszélgetünk. Én mindenesetre meg vagyok elégedve a neveltetésemmel. Különben is semmi gond, elteszem a fogkefét, és azzal kész.” A beszélgetés ugyanis mély nyomokat hagy benne, a későbbiekben újra és újra felmerül gondolataiban, és azon fog tűnődni, miként reagálhatott volna rá. Gyűlik benne a harag: „Hogyan merte kifogásolni a neveltetésemet? Mit akart ezzel egyáltalán mondani? Hogy jön ahhoz, hogy neveletlennek tartson? Ez egyszerűen pofátlanság. Hogy jön ahhoz, hogy elítélje a szüleim, kifogásolja nevelési elveiket, ezt nem hagyhatom annyiba! .. Micsoda fennhéjázás! Hiszen még azt sem tudja, hogyan kell rendesen megteríteni az asztalt. Őt vajon, hogy nevelték?

És ezzel valójában már le is rakták a további krízisek alapjait. Gyűlik a méreg, és megszületik az elhatározás, hogy a következő alkalommal bizony ő sem fog lakatott tenni a szájára, ha a másik valamit hibázik.

Azt mondjuk ugyan magunknak, hogy ilyen apróság miatt ez a gyönyörű és csodálatos szerelem nem kerülhet veszélybe, ezt nem engedhetjük meg, de az is megfordul a fejünkben, hogy hasonló becsmérlő megjegyzéseket, bármennyire tréfás szándékkal is hangzottak is el, a jövőben határozottan visszautasítjuk. A méreg tovább dolgozik bennünk a nap folyamán, ilyet én soha nem mondtam volna neki, soha nem bántottam volna meg őt ennyire, eszembe se jutott volna. Miért mondja ezt nekem? Azt hiszi, hogy bármit megtehet velem, és én mindent le fogok nyelni?  Azt hiszi, hogy jobb nálam? Hogy fölöttem áll?

És máris feltámad a bizalmatlanság, napirendre kerül a hatalmi kérdés: Ki engedhet meg magának, és mit. Kinek jár több mint a másiknak? És milyen jogon? Én vajon kevésbé vagyok értékes? Azt gondolja, hogy fölöttem áll? És megszületik az elhatározás, hogy a következő hasonló szituációban nem engedünk, nem akarunk minden áron békét, nem akarjuk levezetni a feszültséget, hanem haragunknak szabad utat engedünk. Ha társunk ekkor engedd, akkor jó, ha nem, akkor majd meglátjuk.

Gondolatainkra hatással van minden szituáció, minden megjegyzés. Ha valamelyik helyzet, ilyen vagy olyan most2.jpgmódon megoldódott is, akár órák, akár napok múlva, maga a megbántottság még elevenen él, és ezt jó, ha tudatosítjuk magunkban. Éppen ezért nagyon fontos, hogy ügyeljünk rá, mit mondunk, különösen pedig arra, hogy milyen hangsúllyal. Lehet, hogy úgy tűnik, mi kerülünk ki győztesen a szópárbajból, ám ez tovább fog dolgozni a másikban, társunkban, és visszavágásra késztetheti. Várni fog az alkalomra. Megbántottságában, sértettségében azt fontolgatja, hogyan vesz majd elégtételt. Lehet, hogy már rég elfelejtette, mit is mondott, és nem győz csodálkozni azon, miért reagál ilyen ingerülten társa.

Szúrják - vágják egymást, így osztogatják a „pofonokat” egymásnak, mígnem teljesen elmérgesedik a helyzet. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez, de még csak a szeretethiányhoz sem. Közönséges buktatók ezek, melyeket a hétköznapok hoznak elénk, és melyek, ha sűrűsödnek, a kapcsolat kríziséhez vezetnek.

A bejegyzés trackback címe:

https://angi-kinez.blog.hu/api/trackback/id/tr387633476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.